Széltoló köhögött.

— Hát… izé, az aranyat.

— Ó, az csak kétezer rhinu. Még arra is alig elég, hogy az ember egy-két hónapig megéljen belőle. Mármint otthon. Gondolom, itt egy picit tovább tart majd.

— Rhinunak azokat a hatalmas aranypénzeket hívják? — kockáztatta meg Széltoló.

— Persze. — Kétvirág aggódva nézett a varázslóra fura látólencséi fölött. — Mit gondolsz, kétezer elég lesz?

— Jarrrt — krákogott Széltoló. — Úgy értem, igen… elég lesz.

— Remek.

— Hm. Figyelj csak, az Agátai Birodalomban mindenki ilyen gazdag, mint te?

— Én? Gazdag? Az istenek áldjanak meg, honnan vetted ezt az ötletet? Én csak szegény hivatalnok vagyok! Miért, szerinted túl sokat fizettem a fogadósnak? — érdeklődött Kétvirág.

— Hát… kevesebbel is beérte volna — ismerte el Széltoló.

— Á! Legközelebb majd okosabb leszek. Látom, hogy sok még a tanulnivalóm. Támadt egy jó ötletem. Széltoló, esetleg beleegyeznél, hogy fölfogadjalak, mint… nem is tudom… talán az idegenvezető szó illene a körülményekhez. Azt hiszem, rá tudnék szánni napi egy rhinut.

Széltoló kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de érezte, hogy a szavak összeütköznek a torkában, nem voltak hajlandók kibukkanni egy olyan világba, amely láthatóan teljesen megháborodott. Kétvirág elvörösödött.

— Most megsértettelek — habogta. — Arcátlan ajánlat volt egy ilyen nagy tudású szakember számára, mint te. Kétségkívül nagyon sok témád van, melyeket folytatni szeretnél — minden bizonnyal a felsőfokú mágia egyes alkalmazásai…

— Nem — nyögte Széltoló elhalóan. — Most épp nincs ilyen. Egy rhinut mondtál? Naponta egy. Minden nap?

— Hát… azt hiszem, a körülményekre való tekintettel napi másfél rhinura kellene emeljem. És természetesen minden váratlan készpénzkiadásod én fedezem.

A varázsló remekül tért magához.