Anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit fogok mondani, gyorsan felugrottam egy, a tengelyéig a sárba süllyedt szekér hatalmas, vasból készült hágcsójára.

— Nyugalom, emberek! — kiáltottam. — Ne féljetek! Bízzatok! Nyugalom!

Erőtlen hangomat azonban elnyomta a kétségbeesett tömeg ordítozása. Ekkor Red John Hameward, az íjászok kapitánya lépett mellém. Ez a vidám óriás, a rézvörös, fonott hajával és félelmetesen csillogó kék szemével, megérkezése óta jó barátom volt.

— Én tudom, mi az a valami — ordította. A hangja mennydörgés gyanánt hasított a levegőbe. Az emberek abban a pillanatban elhallgattak. — Lehet, hogy a franciák akarnak ránk ijeszteni. De az is lehet, hogy nem ellenség, és jót nevet majd a gyávaságunkon. Utánam, katonák! Fogadjuk méltóképpen az ismeretlent!

— Varázslat! — kiáltotta egy öregember. — Boszorkányság! Semmit se tehetünk!

— Ne féljetek! A jó keresztényeknek nincs félnivalójuk.

— De én egy nyomorult bűnös vagyok — jajveszékelte.

— Szent Györgyért és Edward királyért! — Visszacsapó íját a magasba tartotta, majd határozott léptekkel megindult az alászálló hajó irányába. Én magam is megemeltem a ruhám alját és utána siettem, miközben egyre csak az ördögűzés szavaira próbáltam visszaemlékezni.

Egyszer hátrapillantottam, s meglepődve láttam, hogy az egész tömeg velünk tart. Biztos voltam benne, hogy ennek oka nem a bátorság, hanem sokkal inkább a félelem, hogy vezető nélkül maradnak. De így vagy úgy, követtek minket. Először az otthonaikhoz, ahol fegyvereket vettek magukhoz, majd tovább, a félelmetes, ugyanakkor kíváncsian várt találkozás színhelyére. Lovasok vágtattak dübörögve le a várból.

Sir Roger de Tourneville páncél nélkül, kardot viselve oldalán vezette őket. Ordítozva és lándzsájával hadonászva próbálta Red John segédletével a csőcseléket valamiféle csatarendbe állítani. Alighogy ezzel végeztek, a hatalmas hajó földet ért.