Irtózatos súlya lehetett, hiszen nagyon mélyen süllyedt be a földbe. Elképzelhetetlen volt számomra, hogyan szállhatott olyan könnyedén a levegőben ez a teljesen zárt, sima falú teknőszerűség. Láthatóan nem volt sem fedélzete, sem tatja. Nekem ugyan eszembe sem jutott, de néhányan a tömegből — amennyire a szívem hangos kalapálásától hallhattam —, az evezőket hiányolták. Egyszer csak apró tornyocskákat pillantottam meg a hajó felületén, melyekből vaskos csövek meredtek elő.

Halálos csönd ereszkedett a tömegre. Félelemtől vacogó fogakkal álltam a különös óriás előtt, amikor Sir Roger odalovagolt mellém.

— Te tanult ember vagy, Parvus testvér — mondta nyugodt hangon, jóllehet orrlyukai teljesen kifehéredtek, s a haja is csupa verejték volt. — Mit gondolsz, mi lehet ez?

— Az igazat megvallva, nem tudom, uram — dadogtam. — Régi írások említenek varázslókat, mint amilyen Merlin is, akik tudnak repülni.

— Lehetséges, hogy Isten nyilvánul meg előttünk? — s gyorsan keresztet vetett.

— Nem tudom megmondani, uram. — Tekintetemet óvatosan az ég felé fordítottam. — Még nem látom az angyalok karát.

Tompa, zengő hang hallatszott a hajóból, amit azonnal el is fojtott a tömeg rémült sikolya, amint lassan egy szabályos kör alakú ajtó nyílt ki. Mindemellett azonban az emberek angolokhoz méltóan néztek farkasszemet a félelmetes idegennel, bár az is lehet, hogy a rémülettől gyökerezett a földbe a lábuk.

Amint láttam, a hajónak dupla ajtaja volt, a kettő között egy kis térrel. Ezen a nyíláson át egy fémből készült, úgy méternyi hosszúságú feljáró nyúlt ki — akár egy nyelv — egészen addig, amíg talajt nem ért. Reszkető kézzel emeltem a magasba a feszületet, miközben megszállottan mormoltam üdvözlésképpen az Avét.

Ekkor egy alak jelent meg az ajtóban. Szentséges Isten! Hogyan is tudnám leírni azt az iszonyatos látványt? Az agyam egyre csak azt zakatolta, hogy az a valami nem más, mint egy ördög a pokol mélységes fenekéről.