Ránézésre úgy százhatvanöt centi magas, erős testalkatú, ezüstösen csillogó ruhába öltözött lény volt. Sötétkék, szőrtelen bőre és tömzsi farka volt. Gömbölyű fejének két oldalából hosszú fülek meredeztek. Tompa orra fölött, a meglepően magas homlok alatt sárga szemek ragyogtak.

Valaki visítozni kezdett, Red John a magasba lendítette íját.

— Az istenbe! Csend legyen — bömbölte. — Aki megmozdul, megölöm!

Én magam eközben ügy éreztem, bármi másnak inkább itt lenne az ideje, mint az istenkáromlásnak. Elszántan még magasabbra emeltem a feszületet, s reszkető lábaimmal megpróbáltam néhány lépéssel előrébb jutni, miközben remegő hangon, egymás után énekeltem az ördögűző zsoltárokat. Bizonyos voltam abban, hogy ez a valami bajt hoz ránk. Itt a világ vége!

Ha a démon nem mozdult volna el helyéről, valószínűleg hamarosan szétszéledt volna a nép. De nem így történt. Egyik kezével felemelt valami csövet, amiből félelmetes, vakítóan fehér láng csapott ki. Hallottam, ahogyan áthasítja a levegőt, s láttam, amint lesújt egy férfira, nem messze tőlem. A láng az egész testét átégette — azonnal meghalt. Mellkasa helyén fekete lyuk tátongott.

Három újabb démon jelent meg az ajtóban. Katonáinkat arra nevelték, hogyha kell, gondolkozás nélkül cselekedjenek. Red John felajzotta íját, s az elöl álló idegen nyílvesszővel a testében hanyatlott le a feljáróról. Szájából vér buggyant ki — meghalt. Az első lövést száz másik követte, s a tiszta égboltot hamarosan suhogó nyílvesszők sötétítették el. A másik három is az elsőhöz hasonló sorsra jutott. Testüket sűrűn beborították a halálos nyílvesszők. Úgy néztek ki, akár a sündisznók.

— Hát ők is halandók! — rikoltotta Sir Roger. — Utánam, katonák, Szent Györgyért és Angliáért! — Azzal megsarkantyúzta a lovát, és felugratott a feljáróra.

Erre a többiek is megpróbáltak úrrá lenni félelmükön, s vad kiáltással bátorítva magukat, utána eredtek.