Bevallom, én magam is üvöltve rohantam be velük a hajóba. A termekben és a folyosókon tomboló harcra, magára már nem emlékszem. Az azonban bizonyos, hogy valahol, valakitől szereztem egy csatabárdot. Homályosan látom magam, amint lesújtok az utamat álló rémisztő, kék alakokra, amint elcsúszom a mindent elborító vérben, majd ismét talpra állok, hogy újra lesújthassak. Sir Roger már nem tudta irányítani az ütközetet. A katonák megszállottan kaszabolták az ellenséget. Tudván, hogy ellenfeleik is halandóak — akárcsak ők —, egy gondolatuk volt csak: ölni; és azt meg is tették.

A hajó teljes legénysége úgy száz fő lehetett, de közülük csak kevesen voltak felfegyverkezve. Később világossá vált számunkra, hogy egyáltalán nem számítottak közelharcra. Mindent arra alapoztak, hogy már a puszta megjelenésükkel is olyan pánikot kelthetnek, ami egyenlő a győzelemmel. Nem tudhatták, hogy angolokkal lesz dolguk, így hát nem vártak ellenállást. A hajó fegyverzete ugyan harcra készen állt, ennek ellenére semmi hasznát sem vehették, hiszen kizárólag a hajó belsejében dúlt a csata.

Nem telt bele egy óra, és mindet leterítettük.

Átgázolva a lemészárolt tetemeken, örömkönnyeket hullattam, hogy újra az áldott napfény ragyog rám. Sir Roger a kapitányaival felmérte a veszteségeinket, ami nem volt, több mint tizenöt fő. Amint ott álltam a kimerültségtől remegve, Red John Hameward jelent meg az ajtóban, vállán az egyik démonnal.

Ledobta Sir Roger lábai elé.

— Ez csak egy ökölcsapást kapott, uram — lihegte. — Gondoltam, talán életben kíván egyet hagyni, hogy kérdéseket tegyen fel neki. De ha gondolja, uram, én most azonnal széttrancsírozom a ronda pofáját.

Sir Roger magába mélyedt. Hűvös nyugalom szállta meg. Igazán még egyikünk sem fogta fel, milyen hihetetlen dolog történt. Fagyos mosolyra húzódott a szája. Olyan angolsággal válaszolt, mint ahogyan a főnemesek beszélik a körükben olyannyira elterjedt francia nyelvet.