Hóka lassan felült s körbepillantott. Hamarosan megszólalt, s az erő meg az éhség is kezdett belé visszatérni. Adtak neki enni-innivalót, ő pedig visszafeküdt ismét, sötét, csodálkozó szemét le nem véve az idegen férfiról.

A bronzkovács így szólt az idegenhez:

— Te nem vagy közönséges halandó.

— Nem lesz közönséges ez a fiú sem — felelte a másik. — Tettének híre otthonomba, Re Albiba is eljutott. Eljöttem, hogy megajándékozzam őt nevével, ha — mint mondják — nem lépett még be a férfikorba.

A boszorkány odasúgta a kovácsnak:

— Bátyám, ez nem lehet más, csak Re Albi mágusa, Hallgatag Oromon, aki megfékezte a földrengést…

— Uram — mondta a bronzkovács, ki nem hunyászkodott meg a nagy név hallatán —, fiam a jövő hónapban tölti be tizenharmadik életévét, de mi úgy gondoltuk, hogy beavatását a téli napforduló idejére tennénk.

— Adjatok neki nevet, amilyen gyorsan csak lehet — felelte a mágus —, szüksége van rá. Most teendőim elszólítanak, de visszatérek az általatok kitűzött napra. Ha ti is jónak látjátok, elvinném magammal a fiút. S ha alkalmasnak bizonyul, tanítványommá fogadom, és gondoskodom róla, hogy tehetségéhez méltó iskolákba járjon. Veszedelmes lenne annak elméjét sötétségben hagyni, ki született varázsló.

Oromon oly igen szelíden, de határozottan szólott, hogy még a kovács is rábólintott arra, amit mondott.

Egy ragyogó kora őszi napon, amikor még tarkállnak a levelek a fákon, lett tizenhárom éves Hóka. E napon tért Oromon is vissza a Gont-hegyekben tett barangolása után a faluba, s akkor megtartották a beavatási szertartást. A boszorkány megvonta a Hóka nevet a fiútól, amit mint csecsemő kapott az anyjától.