Névtelenül s meztelenül lépett bele a forrás hideg vizébe, hol a magas szirtfal aljában a sziklák közt az Ár ered. Ahogy haladt egyre beljebb, felhők futottak át a nap korongja előtt, és lomha árnyak lebbentek gomolyogva körülötte a medence víztükre fölé. Átlépdelt a túlsó partra, borzongva bár, de komótosan s emelt fővel, ahogy illett, a sebes sodrú, jeges vízben. Amikor odaért, Oromon — ki várta már — kinyújtotta a kezét, megfogta a fiú karját, s elsuttogta igazi nevét: Kóbor.

Imigyen kapta hát meg a nevét, méghozzá olyan embertől, ki a varázserővel mesteri módon bánt.

A szertartásnak régen vége volt már, a falu népe vígan lakmározott, sört kortyolgatott, és hallgatta a völgy végéből jött dalnokot, ki a Sárkányvitézek tettei-ről dalolt, amikor a mágus csöndes hangján ekként szólt Kóborhoz:

— Jöjj, fiú! Végy búcsút a tieidtől, s hagyjuk őket mulatozni.

Kóbor összeszedte a motyóját: egy jó bronzélű kést, amit apja kovácsolt neki, egy bőrzubbonyt, amit a tímár özvegye szabott át a méretére meg egy égerfa botot, amire a nagynénje varázsigét mondott; ingjén s nadrágján kívül egész vagyona ennyi volt. Majd elbúcsúzott földijeitől, mindenkitől, akit csak ismert e világon, s még egyszer végigtekintett a forrásvidék sziklái alatt elnyúló girbegurba falun, az elszórtan álló házakon. Aztán elindult új mestere nyomában a hegyes sziget meredeken lejtő erdőségein át az őszi fényben fürdő lombok s árnyak között.

MÁSODIK FEJEZET

Az árny

Kóbor azt képzelte, hogy egy nagy mágus tanítványaként az erő misztériumának s mesterségének egy csapásra válik részesévé. Megérti majd a vadállatok nyelvét s a fák leveleinek beszédét, gondolta, szavára feltámad a szél, s alakját megtanulja kedve szerint változtatni. Tán együtt száguldanak majd mesterével szarvasként, vagy repülnek sasszárnyakon Re Albi felé a hegyeken át.