Csakhogy egyáltalán nem így történt. Útjukat először lefelé, az Északi-völgybe vették, aztán fokozatosan délnek, majd nyugatnak fordultak, megkerülve a hegyet. Éjszakára hol kis falvakban kaptak szállást, hol kint a vadonban tértek nyugovóra, akár a szegény vándormutatványosok, üstfoltozók vagy csavargók. Titkoknak földjére nem tették lábukat. Semmi sem történt. A mágus tölgyfa botja, mit a fiú eleinte félelemmel vegyes tisztelettel szemlélt, nem volt egyéb vaskos vándorbotnál. Eltelt három nap, négy nap, s Oromon még mindig nem ejtett ki a száján egy árva varázsigét sem Kóbor előtt, s egy árva bűvös rúnajelet, nevet vagy varázslatot sem tanított neki.

Minthogy igen hallgatag ember volt Oromon, szelídsége, jámborsága láttán Kóborból hamarosan elpárolgott az iránta érzett áhítat, s pár nap múlva merészsége odáig fajult, hogy mesteréhez a következő kérdéssel fordult:

— Mondd, uram, mikor kezdődik az inasidőm?

— Már megkezdődött — felelte amaz.

Csönd lett, mintha Kóbor magába akarta volna fojtani, ami pedig mindenáron kikívánkozott belőle. Végül kibökte:

— Hiszen eddig még semmit sem tanultam!

— Mert nem jöttél rá, hogy mit tanítok éppen! — vetette oda a mágus, miközben egyenletes, hosszú lépteivel tovább rótta útját az Ovark és Wiss közötti magas hágón át. Sötét bőrű volt, mint a legtöbb gonti, sötét bronzbarna; ősz hajú, szikár és inas, akár egy agár, s fáradhatatlan. Ritkán beszélt, keveset evett, alig aludt. Szeme és füle igen éles volt, s arcán gyakran — mintha hallgatózna — éber kifejezés ült.

Kóbor nem válaszolt neki. Nem könnyű néha egy mágusnak megfelelni.

— Varázsolni akarsz hát — jegyezte meg Oromon, lépkedve tovább. — Túl nagy falat ez még teneked. Várj! Az érett férfikor sajátja a türelem. A mesteri tudás kilencszer akkora türelmet kíván. Tudod-e, miféle fű az ott az ösvény mellett?

— Szalmavirág.

— Hát amaz?