— Nem tudom.

— Kecskefűnek hívják.

Oromon megállt, botjának rézsarus végét a növényke mellé szúrva, így hát Kóbor gondosan szemügyre vehette, majd mivel Oromon egyebet nem fűzött hozzá, letépvén egy elszáradt magtokot, végül megkérdezte:

— Van-é ennek valami haszna, mester?

— Nem tudok róla.

Kóbor a kezében tartotta még egy darabig a magtokot, aztán elhajította.

— Ha minden időszakban felismered majd a kecskefüvet — amikor gyökeret hajt, levelet fakaszt, vagy virágot bont —, annak kinézetéről, szagáról vagy magjáról, akkor megtudhatod az igazi nevét, mert megérted már a mibenlétét, amely sokkalta fontosabb, mint a haszna. Végre is mi hasznod van tenéked? Avagy énnekem? Hasznos-é a Gont-hegység vagy akár a Nyílt-tenger? — Oromon tovább-ballagott még vagy fél mérföldet, aztán megszólalt: — Csöndben legyen, ki hallani akar.

A fiú összevonta a szemöldökét. Bosszantotta, ha valaki ostobaságot feltételezett róla. Elfojtotta hát mérgét és türelmetlenségét, s igyekezett engedelmes lenni, hogy Oromon hajlandó legyen végre tanítani neki valamit. Oly igen vágyott tudásra, hatalomra szert tenni! Egyre erősödött benne a gyanú, hogy akármelyik füvesasszonyt vagy falusi boszorkányt kísérgetve százszor többet tanult volna már, s miközben mindjobban bevették magukat nyugat felé kerülve a Wiss melletti kietlen rengetegbe, Kóbor mindinkább furcsállotta, hogy ugyan minek tulajdonítanak akkora nagyságot és varázserőt ennek az Oromon nevű híres mágusnak. Hiszen ha esett, Oromon a legegyszerűbb varázsversikét sem mondta el, amit pedig minden idővető ismer, hogy a vihart elkergesse. Az olyan vidékeken, mint például Gont vagy az Angládok, ahol sűrűn teremnek a varázslók, gyakorta látni ide-oda hányódó, varázslattal terelgetett felhőket, melyek lassacskán a tenger fölé noszogatva odakinn zavartalanul hullathatják esőterhüket. Ám Oromon hagyta, hadd zuhogjon. Keresett egy vastag fenyőfát, és alája heveredett. Kóbor a csöpögő bokrok között ázottan, morcosan kuporogva azon töprengett, vajon mi értelme a bűverejének, ha óvakodik azt használni nagy bölcsességében. Bárcsak a völgybéli öreg idővetőhöz állt volna be inasnak, fohászkodott, akkor legalább száraz helyen alhatott volna. Gondolatait azonban nem mondta ki hangosan. Egyetlen szóval sem árulta el magát. Ám mestere elmosolyodott, s a csepergő esőben elszunyókált.