Az elektrotechnika csodái még egyszer összecsaptak az idő erőivel, a levegőt meg-megrezgették a kisülések. A sörösflaska alig észrevehetően megrezzent.

— Viszlát! — L. M. nekivágott a lépcsőnek. — Barney, ki vagy rúgva, ez az utolsó szavam.

— Nem mehetsz még el! Még azt sem hagytad, hogy Hewett bebizonyítsa az igazát, nem is szólva arról, amit én akarok mondani! — Barney őrjöngött, dühös volt önmagára, a haldokló vállalatra, melynél dolgozott, az emberi vakságra és dőreségre, valamint saját hiteltúllépésére a bankban. Felszáguldott a lépcsőn L. M. mögé, kikapta a Havannát állkapcsai közül. — Igazi demonstrációt csinálunk, olyat, amit te is méltányolhatsz!

— Két dollár darabja! Adod vissza…

— Mindjárt visszakapod, de előbb figyelj! — Barney lesöpörte az emelvényről a söröspalackot, és odatette a helyére a szivart. — Melyik bigyóval lehet állítani a teljesítményt? — kérdezte a professzort.

— Ez a reosztát szabályozza a tápfeszültséget, de miért kérdi? Nem növelheti meg az időbeli helyváltoztatás mértékét, mert kiég a berendezés. — Álljon meg!

— Még vásárolhat új berendezést, de ha nem tudja meggyőzni L. M.-et, akkor elmehet a fenébe, tudja jól. Irány a Hold!

Barney egyik kezével távol tartotta a rúgkapáló professzort, a másikkal pedig maximumra állította a teljesítményt, és bekapcsolta a készüléket. Az eredmény ezúttal csakugyan látványos volt. A sivítás fülsértő szirénázássá fokozódott, a csövekben fényesnél fényesebben felragyogtak a pokol összes tüzei, a fémkeretek körül elektromos kisülések csapkodtak; a három férfi haja égnek állt, szikrák pattogtak körülöttük.

— Villamosszékbe hoztatok — ordította L. M., amikor a csövek az energia utolsó nekirugaszkodásával felfénylettek, felrobbantak, és kialudt az összes fény.

— Ott! Oda nézz! — üvöltötte Barney. Hüvelykujjával begyújtotta Ronson öngyújtóját, és előretartotta a lángot. A fémemelvény üres volt.