Alvin részben helyreállította szobáját, amikor egy kitartó, csengetésszerű hang ütötte meg a fülét. Gondolatban belépést engedélyező jelet formált, mire a fal, amelyre az imént festett, újból szétfoszlott. Ahogy sejtette, a szülei álltak ott, s valamivel hátrább Jeserac. Tanárának jelenléte arra mutatott, hogy ez nem valamilyen szokásos családi látogatás — de ezt már amúgy is tudta.

Az illúzió tökéletes volt, s akkor sem tört meg, amikor Eriston megszólalt. Alvin tudta, hogy a valóságos Eriston, Etania és Jeserac mérföldekre vannak innét, mert a város építői ugyanolyan tökéletesen meghódították a teret, mint amilyen tökéletesen leigázták az időt. Alvin tulajdonképpen nem is sejtette, szülei hol élnek — Diaspar számtalan tornya és bonyolult labirintusa között, mivel azóta, hogy fizikailag utoljára együtt volt velük, elköltöztek lakásukból.

— Alvin — kezdte Eriston —, anyád és én húsz esztendővel ezelőtt találkoztunk veled. Tudod, ez mit jelent. Gyámsági időnk lejárt, most már azt tehetsz, amit akarsz.

Eriston hangjából halvány — de csak igen halvány — szomorúság csendült ki. Inkább megkönnyebbülésről tanúskodott, mintha Eriston örült volna annak, hogy az az állapot, amely egy idő óta a valóságban már fennállt, most törvényes elismerést nyer. Alvin már hosszú évek óta várt erre a szabadságra.

– Értem — felelte. — És köszönöm, hogy őrködtetek felettem, minden életemben emlékezni fogok rátok. — Ez volt az előírásos válasz; már olyan sokszor hallotta, hogy minden tartalom kilúgozódott belőle, már csak puszta, különleges jelentés nélküli hangok voltak. Ám a „minden életemben” kifejezés mégis furcsa volt, ha valaki elgondolkozott rajta. Jelentéséről Alvinnak eddig csak ködös fogalmai voltak, de most eljött az ideje, hogy pontosan megismerje értelmét. Diasparban sok minden olyasmi volt, amit nem értett, s amit most majd az előtte álló évszázadokban kell megfejtenie.