Mindent letörölni — utasította a szerkezetet. A tenger kékje elhalványult, a hegyek köddé oldódtak fel, mígnem csak a puszta fal maradt. Mintha mindez sose lett volna — mintha belevesztek volna abba a semmibe, amely a Föld valamennyi tengerét és hegyét sok százezer évvel Alvin születése előtt elnyelte.

A szobát fény árasztotta el, s a fényes téglaalap, amelyre Alvin az álmait vetítette, beleolvadt a környezetbe, már nem lehetett megkülönböztetni a többi faltól. De vajon valóban falak-e ezek? Aki nem látott még ilyen helyet, annak a szoba igen különösnek tűnhetett. Teljesen jellegtelen volt, egyetlen bútordarab sem állt benne, ezért úgy látszott, mintha Alvin egy gömb közepén volna. A falakat semmiféle látható választóvonal nem különítette el a padlótól vagy a mennyezettől. A szem nem bírt semmire sem összpontosítani, a tér, amely Alvint körülfogta, a vizuális érzékelés tájékoztatása szerint egyaránt lehetett tíz láb vagy tíz mérföld széles. Nehéz lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy az ember lépjen egyet-kettőt, s megpróbálja kinyújtott karral kitapogatni e rendkívüli hely fizikai határait.

És mégis a történelem legnagyobb részében az emberiségnek ilyen szobák voltak az „otthonai”. Alvinnak nem kellett egyebet tennie, mint megformálnia a megfelelő gondolatot, s a falak máris ablakokká alakultak át, a városnak arra a pontjára nyíltak, amelyet épp látni kívánt. Vagy ha óhajtotta, a gépek, amelyeket sohasem látott, bármilyen szükséges bútorzat kivetített képmásával betölthették a szobát. Hogy vajon „valóságosak” voltak-e vagy sem, ez a probléma már évmilliók óta csak nagyon kevés embert izgatott. Kétségtelenül nem voltak kevésbé valóságosak annál a másik szélhámosnál, a szilárd anyagnál, s ha nem volt rájuk többé szükség, vissza lehetett őket küldeni a város memóriatárolójának fantomvilágába. Sohasem koptak el, mint ahogy semmi más sem Diasparban — és sohasem változtak, hacsak a fölraktározott képeket szándékosan el nem törölték.