Egy pillanatig úgy látszott, mintha Etania mondani akarna valamit. Felemelte kezét, megbolygatva ruhájának irizáló fátyolszövetét, de aztán megint leejtette. Majd tanácstalanul Jeserac felé fordult, s Alvin most eszmélt csak rá, hogy szüleit valami nyugtalanítja. Emlékezete végigfutott az elmúlt néhány hét eseményein. Nem, a közelmúltban nem tett semmi olyat, ami az Eristont és Etaniát körülvevő halvány bizonytalanságnak, ennek az enyhe ijedtségnek légkörére okot szolgáltatott volna.

Jeserac azonban, úgy látszott, ura a helyzetnek. Kérdő pillantást vetett Eristonra és Etaniára, meggyőződött róla, hogy nincs egyéb mondanivalójuk, majd belefogott az értekezésbe, amelynek megtartására hosszú éveken át várt.

— Alvin — kezdte —, húsz éven át a tanítványom voltál, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megtanítsalak a város szokásaira, átadjam neked az örökségedet. Sok-sok kérdést tettél fel nekem, s én nem mindegyikre adtam választ. Egyesek megértésére nem voltál még elég érett, másokra nem is tudtam volna válaszolni. Most csecsemőkorod lezárult, bár gyerekkorod épp csak hogy elkezdődött. Még továbbra is kötelességem, hogy útmutatást adjak neked, ha segítségemre szorulnál. Kétszáz év alatt, Alvin, megtanulhatsz majd egyet-mást erről a városról, megismerhetsz valami keveset a történetéből. Még én is, aki már ez élet végéhez közeledem, csak alig egy negyedét láttam Diasparnak, s kincseinek talán csak egy ezredrészét.

Eddig semmi olyat nem mondott, amit Alvin ne tudott volna, de Jeseracot nem lehetett siettetni. Az öregember a századok szakadékán keresztül állhatatosan nézett rá, szavainak súlyt adott a mérhetetlen bölcsesség, amelyet e hosszú életen át az emberekkel és gépekkel való érintkezés útján elsajátított.

— Mondd csak, Alvin — folytatta — feltetted-e magadnak valaha is a kérdést, hol voltál születésed előtt, mielőtt a Teremtés Csarnokában szembetalálkoztál Etaniával és Eristonnal?