A legenda — és ez csakis legenda — úgy szól, hogy szerződést kötöttünk a Támadókkal. Legyen övék a világegyetem, ha oly nagyon akarják, mi beérjük azzal a világgal, amelyen születtünk.

Betartottuk a szerződést, elfeledtük gyermekkorunk hiú álmait, ahogy, Alvin, te is elfelejted majd őket. Azok a férfiak, akik ezt a várost építették, s az annak megfelelő társadalmat megtervezték, a szellem és az anyag urai voltak. Mindazt, amire az emberiségnek valaha is szüksége lehet, e falak közt raktározták fel, s aztán gondoskodtak arról, hogy sohase hagyjuk el ezt a várost.

A fizikai akadályok még mind közt a legkevésbé fontosak. Talán vannak útvonalak, amelyek kivezetnek a városból, de ha meg is találnád őket, nem hiszem, hogy messzire jutnál rajtuk. És ha próbálkozásod sikerrel járna, mit nyernél vele? Tested nem sokáig tarthatna ki a sivatagban, ha egyszer a város nem védelmezi és táplálja.

— Ha van kivezető út a városból — kérdezte halkan Alvin —, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy elhagyjam a várost?

— Buta kérdés — válaszolta Jeserac. — És valószínűleg már magad is meg tudod válaszolni.

Jeseracnak igaza volt, de nem úgy, ahogy gondolta. Alvin tudta, jobban mondva sejtette a választ. Társai adták meg neki, mind életükben, mind pedig álomkalandjaikban, amelyeket megosztott velük. Társai sose tudnák elhagyni Diaspart, de azt Jeserac nem is gyanította, hogy annak a kényszerítő erőnek, amely az életüket uralja, Alvin felett nincs hatalma. Hogy kivételességét véletlennek vagy valamilyen ősi szándéknak kell-e tulajdonítania, ezt nem tudta, de akárhogy is áll a dolog, ez volt e kivételesség egyik következménye. Vajon, töprengett, még milyen következményeit fogja felfedezni?

Diasparban soha senki sem sietett, s ezt a szabályt még Alvin is csak nagy néha szegte meg.