Hosszú heteken át gondosan tanulmányozta a problémát, sok időt töltött el azzal, hogy végigvizsgálja a város legkorábbi történelmi emlékeit. Órákon át feküdt az antigravitációs tér kitapinthatatlan karjaiban, miközben a hipnoprojektor feltárta előtte a múltat. Amikor a felvétel véget ért, a gép elhomályosodott és eltűnt, Alvin még sokáig feküdt, mereven bámult a semmibe, mígnem a végtelen időn át visszatért a valóságba. Újból látta a kék víz beláthatatlan mérföldjeit, a szárazföldnél hatalmasabb területű óceánt, amelynek görgő hullámai az aranyos partokat csapkodták. Fülében csengett az évmilliókkal ezelőtt elnémult bukóhullámok robaja. Fölidézte magában az erdőségeket és a prériket, meg azokat a különös vadállatokat, amelyekkel az Ember valaha a világot megosztotta.

E régi felvételek közül csupán kevés maradt fenn; általánosan elfogadott nézet szerint — bár az okot senki sem tudta — a Támadók jövetele és Diaspar építése közt eltelt századokban az ősidők minden emléke odaveszett. Ilyen mindent átfogó megsemmisülést aligha lehetett egyedül a véletlennek tulajdonítani. Az Emberiség elvesztette múltját, csak néhány krónika maradt fenn, amelyek talán nem egyebek legendánál. Diaspar előtt egyszerűen a Hajnalkor volt. Ebben a mozdulatlanságban kibogozhatatlanul összeolvadt az első tüzet rakó és az első atomenergiát felszabadító ember — az első fakenut építő és az első csillagokra lépő emberi lény. Az idő e pusztaságának túloldalán ezek mindannyian szomszédok voltak.

Alvin szerette volna egyedül végrehajtani kísérletét, csakhogy Diasparban a magányt nehezen lehetett megőrizni. Alig hagyta el szobáját, máris beleütközött Alystrába, aki nem is próbálta titkolni, hogy találkozásuk nem véletlen.

Alvinnak eszébe se jutott, hogy Alystra szép, mert csúnya embert sosem látott. Ha a szépség egyetemes, elveszti szívet megindító erejét, és csak a hiánya válthat ki bármilyen érzelmet.