A környező térségben szétszóródva éltek a barátai, akiket ismert s akiket majd még megismer, idegenek, akikkel sosem fog találkozni — bár ilyenek kevesen lesznek, mert életének folyamán úgyszólván mindenkivel találkozik majd Diasparban. Többségük a maga külön szobájában él, de még sincsenek egyedül. Csak meg kell formálniuk magukban a kívánságot, s máris minden tekintetben, kivéve a fizikait, együtt lehetnek bárkivel, akivel csak akarnak. Nem unatkoznak, mert mindenhez hozzáférhetnek, ami a város építése óta a képzelet birodalmában vagy a való életben történt. Ez a létforma az efféle beállítottságúak számára teljesen kielégítő. Hogy egyben teljesen meddő is, ezt még Alvin sem tudta egyelőre átlátni.

Ahogy Alvin.és Alystra egyre messzebb jutott a város szívétől, az utcákon járkáló emberek száma lassanként megfogyatkozott, s amikor az úttest nesztelenül megállt egy élénk színű, márvánnyal borított, hosszú peronnál, már egy teremtett lelket sem láttak. Átléptek az anyag fagyott örvényén, ahol a mozgójárda szubsztanciája visszafolyt eredetéhez, s ott szembetalálták magukat egy fallal, amelyből minden irányba fényesen kivilágított alagutak nyíltak. Alvin habozás nélkül kiválasztott egyet, s megindult benne, Alystrával szorosan a nyomában. A perisztaltikus mező azonnal elkapta és magával vitte őket. Útközben kényelmesen hátradőlve figyelték a környezetet.

Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig mélyen a föld alatt, egy alagútban vannak. A festészet, amely egész Diaspart palettájának használta, itt valaha igen szorgos munkát végzett; fölöttük az ég mintha tárva-nyitva állt volna a mennybolt szeleinek. Körös-körül mindenfelé a város tornyai ragyogtak a napsütésben. Ez nem az a város volt, amelyet Alvin ismert, hanem egy sokkal régebbi korszak Diasparja. Az épületek zöme ugyan ismerős volt, de szubtilis különbségek mutatkoztak rajtuk, s ez még csak fokozta a látvány érdekességét. Alvin szeretett volna itt egy darabig elidőzni, csakhogy az utazást az alagúton keresztül semmiképp sem bírta lelassítani.