Sajnos, nagyon is hamar gyengéden lerakták őket egy nagy, ellipszis alakú teremben. Minden oldalról ablakok fogták körül, s ezeken át színpompás virágoktól tündöklő kertek villantak szívfájdítón elébük. Diasparban is voltak még kertek, de ezek csupán annak a művésznek agyában léteztek, akiben megfogantak. Jelenlegi világukban ezekhez hasonló virágok biztosan nem léteznek.

Alystrát elbűvölte a virágok szépsége, és szemmel láthatóan úgy érezte, Alvin azért hozta ide, hogy ezt lássa. A fiú egy ideig figyelte, ahogy vidáman futkároz az egyik látványtól a másikig, gyönyörűséget lel minden egyes felfedezésben. Diaspar perifériáján körös-körül százával akadtak a félig elhagyott épületekben ilyen helyek, amelyeket a felettük őrködő rejtett erők tökéletes rendben tartottak. Egyszer talán az élet folyama majd megint ebbe az irányba áramlik, de addig ez az ősi kert oly titok marad, amely egyedül nekik tárulkozik fel.

— Tovább kell mennünk — szólalt meg végül Alvin. — Ez csak a kezdet. — Átlépett az egyik ablakon, mire a csalóka kép szertefoszlott. Az üveg mögött nem kert volt, hanem egy meredeken felfelé ívelő, körkörös folyosó. Még látta Alystrát néhány lépésre, bár tudta, hogy az nem láthatja őt. De a lány egy pillanatig se habozott, máris ott állt mellette a folyosón.

Lábuk alatt a padló lassan megindult, aztán nagyobb sebességre váltott át, mintha igyekeznék minél előbb célba érni velük. Néhány lépést tettek rajta, mígnem annyira felgyorsult, hogy e lépegetéssel már csak vesztegették volna erejüket.

A folyosó továbbra is felfelé tartott, s száz lábbal odább teljes derékszögben meghajolt. De ezt csak a logika diktálta, az érzékszervek számára olyan volt, mintha az ember egy tökéletesen vízszintes folyosón sietne végig. Valójában egy ezer és ezer láb mély függőleges aknában haladtak felfelé, ám ez nem keltett bennük semmiféle bizonytalan érzést, mert a polarizáló tér meghibásodása elképzelhetetlen volt.