De alighogy kiejtette e szavakat, érezte, hogy hibát követett el. Alystra elfojtott sikolyt hallatott, a földvájó belseje úgy remegett, akár egy vízen keresztül látott kép, s a fémfalak mögött és azokon túl Alvin újból megpillantotta azt a másik világegyetemet. A két világ mintha harcban állna egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Aztán hirtelen az egésznek vége szakadt. Egy roppanás, egy reccsenés — és az álom szertefoszlott. Alvin újból Diasparban találta magát, saját jól ismert szobájában. Egy-két láb magasan lebegett a padló fölött, a gravitációs tér védte meg attól, hogy a durva anyaggal érintkezve, zúzódásokat szenvedjen.

Újból önmaga volt. Ez a valóság — és Alvin pontosan tudta, mi vár most rá.

Először Alystra tűnt fel. Inkább feldúlt volt, sem mint bosszús, mert nagyon szerelmes volt Alvinba.

– Ó, Alvin! — siránkozott, ahogy lenézett rá a falról, ahol látszólag testet öltött. — Olyan izgi kaland volt! Miért kellett tönkretenned?

— Nagyon sajnálom. Nem akartam, csak azt gondoltam, jó ötlet volna…

De Callistron és Floranus együttes érkezése félbeszakította.

— Ide figyelj, Alvin — kezdte Callistron. — Ez már a harmadik eset, hogy megszakítottál egy mondát. Tegnap azzal törted meg, hogy ki akartál mászni a Szivárványok Völgyéből. Előző nap pedig mindent fölborítottál, mert megpróbáltál visszamenni az Eredethez azon az időpályán, amelyet kutattunk. Ha nem tartod magadat a szabályokhoz, máskor menj egyedül.

Nagy mérgesen eltűnt, s magával vitte Floranust is. Narillian meg sem jelent, valószínűleg elege volt az egészből. Csak Alystra képe maradt ott, szomorúan nézett le Alvinra.

Alvin megbillentette a gravitációs teret, talpra állt és odalépett az asztalhoz, amelyet megjelentetett. Egy tál egzotikus gyümölcs tűnt fel rajta — nem ezt kívánta, de zavarodottságában gondolatai elkóboroltak. Hogy tévedését leplezze, felvette az egyik legkevésbé veszedelmesnek látszó gyümölcsöt, és óvatosan szopogatni kezdte.