— Hát akkor — szólalt meg végül Alystra — mit akarsz csinálni?

Nem tehetek róla — válaszolta kissé duzzogva — Szerintem a szabályok ostobák. Amellett hogyan is emlékezzem rájuk, amikor egy mondában élek? Úgy viselkedem, ahogyan az természetesnek látszik. Hát te nem szeretted volna megnézni a hegyet?

Alystra szeme a borzalomtól kitágult. — De hiszen ahhoz ki kellett volna mennünk a szabadba! — zihálta.

Alvin tudta, hogy hiába vitatkozna tovább. Ez emelt gátat közé és a világának valamennyi lakója közé, s tán ez fogja életét örök csalódottságra kárhoztatni. Mindig vágyott ki a szabadba, valóságban, álomban egyaránt. Ám Diasparban az „odakinttől” mindenki irtózott, nem mertek vele szembenézni. Ha tehették, nem is beszéltek róla; tisztátlan és gonosz volt. Még Jeserac, a tanára se akarta megmondani neki, miért…

Alystra még mindig tanácstalan, de gyengéd szemmel figyelte.

— Boldogtalan vagy, Alvin — mondta. — Pedig Diasparban senkinek sem szabad boldogtalannak lennie. Hadd jöjjek át hozzád és beszéljek veled.

Alvin udvariatlanul a fejét rázta. Tudta, hogy ez hova vezetne, s most egyedül szeretett volna maradni. Alystra, kétszeresen is csalódottan, eltűnt a szeme elől.

Ebben a tízmilliós városban, töprengett Alvin, nincs egy teremtett lélek, akivel igazán beszélhetne. Eriston és Etania a maguk módján szeretik, de most, gyámsági idejük közelgő lejártával örülnek, hogy ráhagyhatják, hadd találja meg a maga szórakozásait, alakítsa ki a maga életét. Az utóbbi néhány évben, amikor különcsége egyre nyilvánvalóbbá vált, gyakran érezte szülei neheztelését. Nem rá nehezteltek — ezzel talán szembe tudott volna nézni, meg tudott volna birkózni —, hanem a puszta rosszindulatú véletlenre, amely a város millió és millió lakója közül húsz esztendővel ezelőtt épp őket szemelte ki arra, hogy várjanak rá, amikor kilép a Teremtés Csarnokából.