Húsz esztendő. Még emlékezett az első pillanatra, az első szavakra, amelyeket hallott: „Isten hozott, Alvin, Eriston vagyok, a kijelölt apád. És ez itt Etania, az anyád.” E szavak akkor mit sem jelentettek neki, de elméje hibátlan pontossággal megőrizte őket. Emlékezett, hogyan nézte végig a testét; most ugyan néhány centiméterrel magasabb, de ettől eltekintve, születésének pillanatától kezdve alig változott. Csaknem felnőttként lépett ki a világba, s legfeljebb magassága fog valamit változni, amikor majd ezer esztendő múlva eljön az ideje, hogy eltávozzon belőle.

Első emlékei előtt a semmi. Egy nap talán újból eljön ez a semmi, de e gondolat túlságosan távoli volt — nem keltett benne érzelmeket.

Elméje újból születésének rejtélye felé fordult. Alvin nem azt tartotta különösnek, hogy az idő egyetlen pillanatában oly energiák és erők teremtették, amelyeknek hatására a mindennapi élet összes többi tárgyai testet öltenek. Nem — nem ez volt a rejtély. A talány, amelyet sohasem volt képes megoldani, s amit senki se tudott neki megmagyarázni, a kivételességében rejlett. Kivételes. Kiválasztott. Furcsa, szomorú szó — s furcsa, szomorú ilyennek lenni. Ha rá alkalmazták e szót — ami gyakran megesett, amikor senki se gondolta, hogy hallja —, úgy érezte, valamilyen baljós mellékzöngéje van, amely nem pusztán boldogságát fenyegeti.

Szülei — tanára, minden ismerőse — megpróbálták leplezni előtte az igazságot, mintha hosszú gyermekkorának ártatlanságát óhajtották volna számára megőrizni. Ám a színlelésnek hamarosan vége szakad; néhány nap múlva Diaspar teljesjogú polgára lesz, s akkor semmit sem rejthetnek el előle, amit tudni akar.

Például azt, miért nem alkalmas rá, hogy részt vegyen a Mondákban? A városban a szórakozások ezer és ezer formája közül ezek voltak a legnépszerűbbek. Ha valaki részt vesz egy mondában, nem pusztán passzív szemlélő, mint a primitív időknek azokban a kezdetleges szórakozásaiban, amelyeket Alvin időnként ízlelgetett.