Aktív résztvevő, akinek — legalábbis látszólag — szabad akarata van. A kalandok témáját alkotó eseményeket és színhelyeket ugyan rég elfeledett művészek előre kidolgozták, de elég rugalmasak voltak, s így nagy változatosságot tettek lehetővé. Ezekbe a fantomvilágokba mindenki a barátaival mehetett el, olyan izgalmakat kerestek, aminőket Diasparban nem találtak — és amíg az álom tartott, sehogyan sem lehetett megkülönböztetni a valóságtól. Mi több: ki mondhatta meg teljes bizonyossággal, hogy maga Diaspar nem álom-e?

Soha senki se meríthette ki az összes Mondát, amelyet a város kezdete óta kiötlöttek és feljegyeztek. Végtelen kifinomultságukkal és változatosságukkal mindenféle érzelemre hatottak. Egyesek — a legnépszerűbbek a fiatalság körében — a kaland és a felfedezés egy szerű drámái voltak. Mások lelkiállapotok puszta vizsgálatai, megint mások logikai vagy matematikai gyakorlatok, amelyek a kiművelt emberfőknek a legnagyobb gyönyöröket nyújtották.

Társait, úgy látszott, kielégítik a Mondák, de Alvint a hiány érzetével töltötték el. Minden színességük és izgalmuk, a változó helyszín és téma ellenére is valami hiányzott belőlük.

A Mondák, döntötte el magában, valójában sohasem jutnak semmire. Túlságosan szűk vászonra festették őket. Nem voltak bennük nagy távlatok, soha semmilyen dimbes-dombos vidék, amelyre a lelke áhítozott. És mindenekfölött semmiféle célzást nem tartalmaztak arra a végtelenségre, amelyben az ősember hőstettei valójában lejátszódtak — a fényes űrre a csillagok és bolygók között. A művészeket, akik a Mondákat kiötlőitek, ugyanaz a furcsa, beteges félelem fertőzte meg, amely Diaspar polgárait is markában tartotta. Még ezek a kalandpótlékok is mindig kellemesen körülzárt helyeken játszódtak le, föld alatti üregekben, vagy szép kis völgyekben, amelyeket a környező hegyek elzártak a világ többi részétől.