— Nézzétek! — kiáltottam.

— Ez a világ vége — nyögte Massacre.

— Azt hiszem, valóban ez a vég — súgta Michel, és uj ai a vál amba mélyedtek.

Kimerült szemem elfordítottam a csillagok táncáról.

— A hegyek!

A hegyek ormai kezdtek eltünedezni! A legközelebbi csúcsok még épek voltak, de balra, a legtávolabbiakat úgy lemetszette valami, mint ahogy a kés szeli a sajtot. És ez a jelenség egyenesen felénk tartott!

— A húgom! — kiáltott fel rekedten Michel, és az ajtó felé rohant.

Láttam, hogy hosszú, több mint tízméteres, ügyetlen léptekkel szökdécsel az obszervatóriumhoz vezető ösvényen. Üres aggyal, már a félelmen is túl rögzítettem magamban a természeti tünemény további alakulását. Mintha egy nagy hullám hömpölygőit volna felénk, egy láthatatlan hullám, amely felett minden eltűnik. Az egész talán húsz másodpercig tartott! Hal ottam társaim fojtott kiáltásait.

Láttam, hogy Michel berohan az obszervatóriumba. De hirtelen az obszervatórium is eltűnt! Még csak annyit tudtam megfigyelni, hogy a néhány száz méterrel lejjebb levő, mintegy borotvával lemetszett hegy miként mutogatja rétegeit, akárcsak egy geológiai ábra, és ezt a látványt egy különös, fakó fény, egy Másik Világ fénye világította meg. Egy pil anattal később a kataklizma fülsiketítő zajjal elért bennünket. A ház megingott, én egy bútorba kapaszkodtam. Az ablak szilánkokra zúzódott, mintha belülről egy gigantikus térd nyomta volna ki. Engem valami kiszippantott a helyiségből.

Ismeretlen erejű szél ragadott el társaimmal együtt, köveknek és bokroknak ütődve, fuldokolva gurultunk lefelé a lejtőn, miközben orromból ömlött a vér. Néhány másodperc, és minden véget ért.

Ötszáz méterrel lej ebb szétszórt testek, fa, üveg- és tetőcserép-maradványok közepette tértem magamhoz. Az obszervatórium ismét felbukkant, látszólag sértetlenül. És nappal volt, furcsa, rézszínű nappal. Felnéztem az égre, ahol egy összezsugorodott, vöröslő, távoli napot láttam. Fülem zúgott, bal térdem feldagadt, a szemem vérbe borult. A levegőben furcsa szag érződött.