A kávét a teraszon ittuk meg. Langyos este volt. A lenyugvó nap vörösre festette a keletre fekvő, elég távoli, magas hegyeket. Michel a bolygócsillagászati tanulmányok hanyatlásáról beszélt, amely azóta észlelhető, amióta — az ő kifejezésével élve — a Paul Bernadac-expedíció a „színhelyen” járt. Utána Vandal ismertette a legújabb biológiai kutatások eredményeit. Leszállt az éj. A hegyek felett félhold ragyogott, szikráztak a csillagok.

Az éjszaka hűvösre fordult, ezért visszatértünk a nagyterembe, de odabent nem gyújtottunk világosságot. Szemben ültem az ablakkal, Michel mellett. Ennek a régi estének minden részlete mélyen bevésődött az emlékezetembe! Az obszervatóriumnak az égre rajzolódó kupoláját nézegettem, és körülötte a melléktávcsövek részére épült tornyocskákat. A társalgás félbeszakadt. Michel meg én félrehúzódva beszélgettünk. Nem tudtam, miért, de boldognak és könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magam. Oly kényelmesen ültem karosszékemben, mint ahogy a jó úszó lebeg a vízen.

Az obszervatóriumban apró fény gyulladt ki, elaludt, majd ismét felvillant.

— A főnöknek szüksége van rám — mondta Michel. — Odamegyek.

Karórája világító számlapjára pillantott.

— Hány óra? — kérdeztem.

— 11 óra 36 perc.

Felállt, és mindnyájunk legnagyobb megdöbbenésére ez az egyszerű mozdulat a mintegy három méterre levő másik falhoz vetette.

— De hiszen… súlytalanná váltam!

Magam is felálltam, és elővigyázatosságom ellenére bevertem a homlokom a falba.

— Ejnye!

Megdöbbent kiáltások hallatszottak. Néhány pillanatig úgy keringtünk a teremben, mint a széltől sodort porszemek. Mindenkit egyforma szorongás fogott el. Valami belső ürességet, szédülést éreztünk; a fent és a lent fogalmát csaknem teljesen elvesztettük. A bútorokba kapaszkodva mentem az ablakig. Nem, ez nem igaz, megőrültem!

A csillagok olyan féktelen sarabande-ot jártak, mint ahogy visszfényük szokott táncolni a hul ámzó víz tükrén. Lüktettek, növekedtek, kihunytak, ismét felbukkantak, egyik helyről hirtelen a másikra siklottak.