Az ottani 5,5 méteres óriástükör lehetővé tette a francia csillagászok számára, hogy amerikai kolégáikkal azonos esélyekkel versenyezzenek. Nagybátyámat a helyettese, Robert Ménard segítette munkájában, egy negyvenéves, bámulatosán nagy tudású és, igénytelen ember, továbbá egy sereg csil agász, kalkulátor és technikus, akik még nem érkeztek oda, amikor a kataklizma lezajlott, mert kiküldetésben vagy szabadságon voltak. Nagybátyám mellett Ménard-on kívül csak két tanítványa, Michel és Martine Sauvage dolgozott, akiket akkor még nem ismertem. Michel hat évvel ezelőtt halt meg, és Martine, a nagyanyátok, amint tudjátok, csak három hónapja hagyott itt örökre.

Abban az időben sejtelmem sem volt azokról az érzelmekről, amelyek később hozzájuk fűztek. Inkább magányos természetű lévén, őszintén szólva megelégedtem volna nagybátyám és fivérem társaságával — Ménard nem számított —, és a Sauvage testvérpárt fiatalsága ellenére vagy éppen azért holmi betolakodónak tekintettem. Michel akkor harmincéves volt, Martine huszonkettő.

Pontosán 1985. július 12-én 16 órakor hallottam először a kataklizma előjeleiről. Már végeztem a csomagolással, amikor csöngettek. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön unokafivérem, Bemard Verilhac ál t, aki szintén geológus volt, akárcsak én. Három évvel korábban részt vett az első nemzetközi Föld-Mars expedícióban. A múlt évben ugyancsak odaindult.

— Ez alkalommal honnan jössz? — kérdeztem tőle.

— Egy kis körutazást tettünk leszál ás nélkül, a Neptunus pályáján is túljutottunk. Akár egy üstökös.

— Minden jól ment?

— Természetesen! Egy sereg csodálatos fényképet készítettünk. De a visszatérésnél nehézségeink támadtak.

— Baleset?

— Nem. Eltértünk az iránytól. A navigátor szerint ez olyan volt, mintha egy hatalmas méretű, anyagi, de mégis láthatatlan tömeg siklott volna be a naprendszerbe.