Beszélgetés közben az autó sebesen haladt a völgyben. Az út mel ett egy vasúti sínpár futott.

— A vonat most átmegy a falun?

— Nem, ezt a vonalat nemrég építették a könnyűfém üzem részére, amelyet mi örököltünk. Szerencsére a fémfeldolgozás minden fázisa elektromos árammal történik. Ha füstölne, vagy az üzemet vagy az obszervatóriumot el kellene innen költöztetni.

— Nagy az üzem?

— Jelenleg 550 munkással dolgozik. De hamarosan legalább kétszer annyian lesznek.

Megindultunk az obszervatóriumhoz vezető kanyargós úton.

Annak a kis hegyfoknak a lábánál, amelyre épült, egy magasan fekvő völgyben kedves falucska bújt meg. Kissé feljebb nőtt ki a földből az üzem meg a személyzet előre gyártott lakóházaiból ál ó település. Egy magasfeszültségű vezeték húzódott a távolba, a hegyek mögé.

— A vezeték speciálisan az üzem részére épült vízi erőműtől jön. Bennünket is el át árammal — magyarázta Michel.

Az obszervatórium tövében épült házakban lakott a nagybátyám az asszisztenseivel.

— Micsoda változás két év óta! — jegyezte meg fivérem.

— Ma este sokan leszünk az asztalnál: a nagybátyád, Ménard, ti ketten, a húgom meg én, Vandal, a biológus…

— Vandal! Születésem óta ismerem! A család régi barátja.

— Egyik akadémiai kollégájával van itt, a híres sebésszel, Massacre-ral.

— Micsoda fura név egy sebész számára — tréfálkozott Paul fivérem. — Brr! Nem szeretném, ha ő operálna.

— Nincs igazad. Massacre ma Franciaország, sőt valószínűleg Európa legügyesebb sebésze! Azonkívül itt van még Massacre egyik barátja és egyben tanítványa, André Breffort antropológus.

— Az a Breffort, aki a patagonokkal foglalkozik? — kérdeztem.

— Ő az. Bármilyen tágas is a ház, zsúfolva van.

Amint megérkeztünk, felmentem az obszervatóriumba, és kopogtattam nagybátyám dolgozószobájának ajtaján.