— A tegnapra virradó éjszaka, éppen a Neptunus pályája mögül, ő mesélte, hogy visszafelé valószínűleg eltérítette őket valami az iránytól…

— Mennyire? És mikor?

— Nem kérdeztem! Úgy eltűnt, akár a huzat! Arra készül, hogy a nyáron eljön ide!

— A nyáron! Valóban! A nyáron! Nos, táviratozz neki, hogy azonnal jöjjön ide társaival meg a fedélzeti naplójával. A kertész fia majd feladja a táviratot. Talán itt van a rejtély nyitja! A nyáron! Indulj, siess! Mi az, még mindig itt vagy?

Eltűntem és megfogalmaztam a táviratot. A kis Benoit szaladt vele a faluba. Soha nem fogom megtudni, hogy Bernard megkapta-e vagy sem.

Ezután nagybátyám házába mentem, ahol találkoztam a meghívottakkal. Először Vandallal, akinek tanítványa voltam, amikor első szigorlatomra készültem. Vandal magas, hajlott hátú, s alig negyvenöt esztendős létére már ezüstös hajú férfi volt. Bemutatott barátjának, Massacre-nak, egy határozott mozgású, barna emberkének, valamint Breffort-nak, ennek a nyurga, csontos és hallgatag férfinak.

Pontosan 7 óra 20 perckor megérkezett nagybátyám és kísérete, és 7 óra 30 perckor asztalhoz ültünk.

A szemmel láthatóan gondterhelt nagybátyámon és Ménard-on kívül mindnyájan vidámak voltunk, még Breffort is, aki jókedvűen számolt be arról, hogy milyen nehézségek árán sikerült egy megtisztelő, de nem túlságosan kellemes házasságot elkerülnie a tűzföldi Ona főnök lányával. Engem teljesen lenyűgözött Martine.

Amikor komoly volt, szép arca hideg márványhoz hasonlított, de ha nevetett, csillogott a szeme. És ha fejét kissé hátravetve megrázta dús haját, hitemre, még szebb lett.

Ezen az estén nem sokáig örülhettem társaságának. 8 óra 15 perckor nagybátyám felállt, és intett neki. Ménard-ral együtt hármasban távoztak; az ablakon át láttam, amint az obszervatórium felé igyekeznek.

A kataklizma