— Le szeretnénk menni, navigátor…

— Csak egy pillanatra hadd szálljunk ki…

Nagy hangzavar támadt.

— Nyugalom, fiúk! Eljön a kirándulások ideje is. Egyelőre a harmadik fokozatnál tartunk.

Az emberek kelletlenül oszlottak szét. Eközben a teherszállító aknából előbukkant a felvonó, amely a legmagasabb embereknél is egy fejjel nagyobb robotot hozta. Jordan és Blank már légzőkészülékkel a hátukon, a villamos targoncával tértek vissza. Rohán erősen a korlátba kapaszkodott, mert a folyosó — mivel a rakéta most a talpán állt — függőleges kúttá változott, amely egészen az első gépkamráig vezetett.

Feje felett és talpa alatt érezte a terjedelmes fémemeleteket, valahol a mélyben a csendes járású relék dolgoztak, hallotta a hidraulikus vezetékek finom hangját, a negyvenméteres akna mélyéből pedig enyhe hideg fuvallat áradt fel: a gépterem klimatizátorai tisztították a levegőt.

A keszonkamra két kezelője kinyitotta előttük az ajtót. Rohán gépiesen ellenőrizte a szíjak fekvését és álarcának szorítását. Jordan és Blank is belépett utána, majd a robot nehéz lépései alatt döngött a vaslemez. Ijesztő, hosszan tartó sziszegéssel tódult a levegő a hajó belsejébe. Kinyílt a külső csapófedél. A gépek csúszdája négy szinttel alacsonyabban volt. Az emberek kis felvonón ereszkedtek le, amely az imént bújt elő a páncélfalból. Rácsos szerkezete a homokdomb csúcsát súrolta. A felvonókas minden oldalról nyitott volt. Alig érezték hűvösebbnek a levegőt, mint a Legyőzhetetlen belsejében. Beültek mind a négyen, kiengedték a fékezőmágneseket, és lágyan lesiklottak a tizenegy emeletes magasságból, sorban maguk mögött hagyva a hajótest szekcióit, miközben Rohán futólag ösztönösen végigvizsgálta őket. A dokkon kívül ritkán kínálkozik alkalom arra, hogy kívülről lehessen látni egy hajót. Jól megszolgált már — gondolta a meteor ütötte sebek láttán.