Ezek az ízeltlábúak, mintha utálkozva kapkodták volna mélyen a homokba süppedő végtagjaikat, szétszóródtak, és elfoglalták az energorobotok láncában szabadon maradt helyeket. A védelmi műveletek végrehajtásával egyidőben a vezetőfülke központi asztalán ellenőrzőlámpácskák fénye villogott a matt háttérben, a hőenergia-órák számlapján zöldes fény derengett. Mintha több tucat nagy macskaszem szegeződött volna a két férfira. A mutatók mindenütt a nullán álltak, jelezve, hogy senki sem próbál átjutni az erőtér láthatatlan falán. Csak az erőelosztó mutatója kúszott egyre feljebb a gigawattokat jelző piros vonalak lépcsőjén.

— Most lemegyek, és eszem valamit. Csinálja meg a szokásos méréseket, Rohán! — mondta hirtelen kissé fáradtan Horpach, és otthagyta a képernyőt.

— Távirányítással?

— Ha akarja, kiküldhet valakit… de maga is mehet.E szavak után az asztrogátor széttolta az ajtót, és kiment. Rohán még egy pillanatig látta arcélét a felvonó gyenge fényében, mely zajtalanul siklott lefelé. Az erőtérórák táblájára pillantott. Nulla. “Tulajdonképpen a fényképméréssel kellene kezdeni — gondolta. — Addig keringeni a bolygó körül, amíg teljes képsorozatunk nincs róla. Lehet, hogy ily módon kiderülne valami. A körpályáról végzett vizuális megfigyelések ugyanis nem sokat érnek; a szárazföldek nem tengerek, és a távcsöves megfigyelők sem árbockosárban ülő matrózok. Mindjárt más lenne a helyzet, ha egy hónapon belül sikerülne teljes képsorozatot készítenünk.” A felvonó visszajött. Rohán beszállt, és lement a hatodik szintre. A keszonkamra előtti nagy tér tele volt emberekkel, akiknek tulajdonképpen semmi dolguk sem volt itt, hiszen már vagy negyedórája folyamatosan szólt a főétkezés idejére figyelmeztető négy jelzés. Utat nyitottak neki.

— Jordan és Blank! A szokásos mérésekre jönnek velem.

— Teljes űrruhában, navigátor?

— Nem. Csak légzőkészüléket hozzanak, és egy robotot. Talán egy arktán lenne a legjobb, hogy ne süllyedjen el nekünk ebben az átkozott homokban. Hát maguk mit állnak ott? Elment az étvágyuk?