Kezeslábasának nadrágszárát heves szél lobogtatta, a nap puffadt korongja, amelybe büntetlenül talán egy másodpercig ha lehet nézni, most a rakéta legcsúcsán akadt fenn. A szél szakadatlanul süvített, az erőterek nem akadályozták a gázok mozgását, ezért nem tudta megállapítani, hol emelkedik ki a homokból ez a láthatatlan fal. Az óriási tér, ameddig a szem ellátott, kihalt volt, mintha ide ember sohasem tette volna a lábát, mintha nem ez a bolygó nyelte volna el a Legyőzhetetlennel azonos kategóriájú űrhajót nyolcvanfőnyi legénységével; az űrnek ezt az óriási kipróbált büszkeségét, mely a másodperc töredéke alatt több milliárd kilowattos teljesítményt tudott fejleszteni és azt az összes makroszkopikus méretű anyagi test számára áthatolhatatlan energiamezővé átalakítani vagy csillaghőmérsékletű pusztító sugarakká összpontosítani, amelyek hegyláncok elhamvasztására vagy tengerek kiszárítására is képesek. Mégis itt pusztult el a Földről jött acélszerkezet, a technika több száz éves virágzásának gyümölcse, eltűnt, nyomtalanul, SOS-jelek nélkül, mintha felszívódott volna ebben a vörös-szürke pusztaságban.

És ez az egész szárazföld ilyen — gondolta. Látta a magasból a kráterek himlőhelyeit, s az egyetlen mozgás, melyet észlelni lehetett, a fellegek lassú, szakadatlan úszása volt, amint a végtelen homokpadokra vetítették árnyékukat.

— Radioaktivitás? — kérdezte meg sem fordulva.

— Nulla egész nulla kettő — felelte Jordan, és feltápászkodott a térdelésből. Arca pírban égett, szeme csillogott. Hangját eltorzította az álarc.

“Vagyis a semminél is kevesebb — gondolta. — Egyébként elődeink még ilyen durva vigyázatlanság esetén sem pusztulhattak volna el, az önműködő jelzőberendezések riadóztattak volna mindenkit, még ha elhanyagolták volna is a szokásos méréseket.” — Légkör?

— 78 százalék nitrogén, 2 százalék argon, szén-dioxid nulla, metán 4 százalék, a többi oxigén.

— 16 százalék oxigén? Ez biztos?