— Biztos.

— A levegő radioaktivitása?

— Gyakorlatilag semmi.

Ez különös volt. Ennyi oxigén! Felvillanyozta a hír. Odament a robothoz, mely azonnal a szeme elé tolta a mutatókkal teli ládikát.

“Talán kipróbálták, meg lehet-e lenni légzőkészülék nélkül” — gondolta ostobán, bár tudta, hogy ez nem fordulhatott elő. Igaz, megesett már, hogy valaki, akit a többieknél is jobban gyötört a visszatérés vágya, a határozott parancs ellenére levette álarcát, mert a környező levegő látszatra olyan tiszta volt, olyan friss — és mérgezésben pusztult el. Ez azonban csak egy, legfeljebb két emberrel fordulhatott elő.

— Mindennel végeztek? — kérdezte.

— Igen.

— Menjenek vissza! — mondta.

— És ön?

— Én még maradok. Menjenek csak! — ismételte türelmetlenül.

Egyedül akart már lenni. Blank vállára vette a fülüknél szíjjal összekötött tartályokat. Jordan átadta a robotnak a szondát, és nehézkesen vonszolva lábukat a homokban, elindultak. Mögöttük csoszogott az arktán: hátulról megtévesztésig hasonlított a beöltözött emberekre.

Rohán a szélső buckához ment. Egészen közelről látta a homokból kiálló emitter bő torkolatát, amely a védőerőteret hozta létre. Nem is annyira az ellenőrzés miatt, hanem inkább gyerekes kedvtelésből felkapott egy marék homokot, és eldobta. A homoksugár mintha repülés közben láthatatlan hajlított üvegbe ütközött volna, függőlegesen a földre szóródott.

Szinte viszketett a keze, hogy levegye a maszkot. Jól ismerte ezt az érzést. Kiköpni a műanyag szopókát, letépni a szíjakat, és teleszívni tüdejét levegővel, amíg csak bordái engedik.

“Túlságosan elengedem magam” — gondolta, és lassan visszatért a hajóhoz. A felvonókas üresen várakozott, alja könnyen a homokba merült, lemezeit távollétének néhány perce alatt a szél már vékony homokréteggel vonta be.

Még az ötödik szint főfolyosóján megnézte a fali tájékoztatót. A parancsnok a csillagkabinban volt. Felment hozzá.