Na, mondjuk, legfeljebb vízzel töltött búvárruhákban… Tisztára badarság — ismételte, nem azért, hogy Rohán elgondolásának romjait is megsemmisítse, hanem mert már egészen másra gondolt. — Egy darabig itt állomásozunk — vonta le végül a következtetést, alsó szélén megnyomta a térképet, amely halk surrogással összetekeredett, és eltűnt a nagy térképtartó egyik vízszintes polcán. — Várunk, és majd meglátjuk.

— És ha nem? — kérdezte Rohán óvatosan. — Megkeressük őket?…

— Rohán, gondolkozzon egy kicsit. Hatodik csillagév és ilyen… — az asztrogátor kereste a megfelelő kifejezést, de nem találta, ezért megvetően legyintett. — A bolygó a Mars nagyságrendjébe tartozik.

Hogy keressük meg őket? Jobban mondva, a Kondort — javította ki magát.

— Nos, igen, a talaj vastartalmú… — ismerte be kelletlenül Rohán. Az elemzés folyamán is szórványos vas-oxid-keveréket mutattak ki a homokban. A ferroindukciós mérőműszerek tehát kudarcot vallottak.

Mivel nem tudott mit mondani, elhallgatott. Bízvást remélte, hogy a parancsnok végül talál majd valamilyen megoldást. Hiszen nem térhetnek haza üres kézzel. Horpach sima homloka aló! meredező borzas szemöldökére nézett és várt.

— Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ez a 48 órás várakozás gyümölcsöző lenne, de a szabályzat így követeli — törte meg a csendet váratlanul bizalmas hangon az asztrogátor. — Üljön csak le, Rohán. Úgy áll itt, mint a megtestesült lelkiismeret-furdalás. A Regis az összes elképzelhető között a legidétlenebb hely. Teljesen fölösleges. Nem tudni, miért küldték ide a Kondort — egyébként ez még a kisebbik baj ahhoz képest, ami történt.

Elnémult. Rossz hangulatban volt, s mint ilyenkor általában, beszédesebb lett, és könnyebben bocsátkozott vitába is, ami kissé mindig veszélyes volt, mert bármelyik pillanatban elvághatta a társalgás fonalát egy rosszmájú megjegyzéssel.