A tengerben valamivel kevesebb só volt, mint a földben; az elemzések mindazonáltal nem vezettek semmiféle szenzációs eredményre. Két óra múlva többé-kevésbé annyit tudtak, mint előzőleg.

Ezért hát a nyílt tengerre küldtek két távirányított televíziós szondát, és a központi állomás képernyőin követték útjukat. De alig jutottak túl a láthatáron, a jelzések meghozták az első igazi meglepetést. Az óceánban különös szervezetek éltek, alakjukra nézve nagy, csontvázas halakra hasonlítottak. A szonda láttára azonban szétrebbentek, és óriási sebességgel a tengerfenékre menekültek. A visszhangos mélységmérők másfél száz méter mélyre becsülték az óceánt azon a helyen, ahol az első élőlényekkel találkoztak.

Broza erősködött, hogy legalább egy ilyen halat kellene szerezni.

Vadászni kezdtek rájuk, a szondák üldözték a zöld homályban libbenő árnyakat, és villamos töltésekkel lődözték őket, de ezek az állítólagos halak hallatlan fürgeséggel siklottak tova előlük. Csak többszörös kísérlet után sikerült egyiküket megbénítani egy sorozattal. Azt a szondát, amely fogóival elcsípte, azonnal a partra irányították, a másikat eközben Köchlin és Fitzpatrik vette kezelésbe, mintákat gyűjtöttek a tengerfenéken imbolygó szálacskákból; moszatoknak vagy hínárféléknek látszottak. Aztán a tenger legmélyére, kétszázötven méternyire vezényelték a kis kutatóállomást. Az erős fenékáramlat megnehezítette a szonda pontos irányítását; ezzel próbálták szétrombolni néhány nagy, víz alatti kőkupacot. Végül sikerült egyet szétbontaniuk, s ahogyan Köchlin helyesen feltételezte, a kőtakaró alatt vékony, ecsetszerű lények egész telepére bukkantak.

Amikor mindkét szonda visszakerült az erőtér alá, és munkához láttak a biológusok, az eközben felépített felvonulási épületben, ahol már levehették az idegesítő arcvédőket, Rohán, Jarg és a többiek közül még öten aznap először meleg ételt ehettek.