Rohán megpróbált minél többet kicsikarni a gépekből, s emiatt a hernyótalpak alatt ropogó kövek még pokolibb lármával kísérték őket végig. A sötétség leszállta után kigyulladtak a gépek nagy fényszórói; rendkívüli, de egyben fenyegető látvány volt — a mozgó fényoszlopok szinte minden pillanatban ijesztően imbolygó árnyképeket varázsoltak elő a homályból, mintha alaktalan óriások keltek volna életre, pedig csak tanúsziklák voltak, egy szétmállott hegylánc utolsó maradványai. A bazaltban tátongó mély hasadékok néhányszor megállásra kényszerítették őket.

Végre-valahára, jóval éjfél után megpillantották a Legyőzhetetlen szivarját, amely úgy ragyogott feléjük a távolból, mint valami ünnepségre kivilágított fémtorony. Az erőtér sugarán belül gépsorok indultak mindenfelé, kirakták a készleteket és az üzemanyagot, a fényszórók vakító fényében embercsoportok álldogáltak a lejtaknánál.

Már messziről hallatszott e hangyabolyszerű nyüzsgés moraja. A hajlongó fényoszlopok fölött hallgatagon magasló cirkáló törzsén fényfoltok nyargalásztak. Kék fények gyulladtak ki, jelezvén, hogy az erőtér burkán rés nyílt, s a finom szemcséjű porral vastagon belepett járművek egymás után gördültek be a kör alakú térbe. Még le sem ugrott a földre, Rohán máris odakiáltott az egyik legközelebb állónak, akiben Blankot ismerte fel, hogy mi van a Kondorral.

De a fedélzetmester semmit sem hallott az állítólagos felfedezésről.

Rohán nem sokat tudott meg tőle. A négy műhold, mielőtt elégett volna a légkör sűrűbb rétegeiben, tizenegyezer képet csinált, ezeket rádió útján fogták fel, majd beérkezésük sorrendjében a térképfülkében különleges eljárással lemezre maratták. Rohán magához hívta Erett térképésztechnikust, s hogy ne veszítsen időt, zuhanyozás közben faggatta ki mindenről, ami a hajón történt.