Erett azok közé tartozott, akik a kész fényképek alapján a Kondor után nyomoztak, az elpusztult űrhajó acélpontocskáját körülbelül harminc ember kereste egyszerre a homoktengerben. A bolygókutatókon kívül erre a feladatra mozgósították a térképészeket, a radarkezelőket és minden fedélzeti pilótát. Éjjel-nappal felváltva vizsgálták a beérkező fényképanyagot, s koordinátákkal jelölték meg a bolygó minden gyanús pontját.

De az a hír, amelyet a parancsnok közölt Rohánnal, tévesnek bizonyult. A rendkívüli magasságból űrhajónak néztek egy sziklaoszlopot, mert árnyéka csodálatos módon hasonlított a valódi űrhajók árnyékához. Így hát továbbra sem tudtak semmit a Kondor sorsáról.

Rohán szeretett volna jelentkezni a parancsnoknál, de már lefeküdt.

Ezért a saját kabinjába ment. Bár fáradt volt, sokáig nem tudott elaludni.

Reggel pedig, alighogy felébredt, a bolygókutatók vezetőjétől, Ballmintól kapta az asztrogátor üzenetét, hogy adja át a központi laboratóriumnak az egész összegyűjtött anyagot. Reggel tízkor Rohán már annyira éhes volt — még nem reggelizett —, hogy leereszkedett a második szintre, a radarkezelők kis étkezdéjébe, csak úgy állva hörpölgette kávéját, ekkor botlott bele Erett.

— Csak nincs meg?! — támadt rá a térképészre izgatott arca láttán.

— Nincs. De találtunk valami nagyobb dolgot. Jöjjön azonnal, az asztrogátor kéreti…

Rohán úgy érezte, hogy a felvonó üveghengere hihetetlen lassúsággal mászik.

Az elsötétített kabinban csend honolt, csak az elektromos jelközlők zümmögése hallatszott, a gép pedig egyre ontotta a nedvességtől csillogó újabb fényképeket, de senki sem törődött velük. Két technikus a falba szerelt kis felcsapható polcról epidiaszkópszerű készüléket emelt le, és éppen akkor oltották el a lámpákat, amikor Rohán kinyitotta az ajtót. A tömegben is rögtön felismerte az asztrogátor őszülő fejét. A következő pillanatban ezüstös fény öntötte el a mennyezetről leeresztett vásznat. A visszafojtott lélegzetek csöndjében megpróbált a nagy, fénylő felülethez furakodni.