A képek nem a legjobbak voltak, ráadásul csak fekete-fehérek; rendszertelenül szétszórt apró kráterek szomszédságában kopár fennsík rajzolódott ki, amely egyik oldalán egyenes vonalban szakadt meg, mintha valami óriási kés vágta volna ketté a sziklákat; ez volt a partvonal, mert a kép többi részét az óceán egységes feketesége töltötte ki. Ettől a vonaltól bizonyos távolságra nem egészen tisztán látható, mozaikszerű alakulatok húzódtak, amelyeket két helyütt felhőcsíkok és árnyékaik takartak el. De így sem maradt semmi kétség afelől, hogy ezek a sajátos, részleteikben homályos formák nem geológiai képződmények.

Város… — gondolta izgatottan Rohán, de nem mondta ki hangosan.

Egyelőre mindenki hallgatott. A vetítőkészüléknél álló technikus hasztalanul igyekezett élesebbé tenni a képet.

— Voltak vételi zavarok? — törte meg az általános csendet az asztrogátor nyugodt hangja.

— Nem — hangzott a sötétből Ballmin válasza. — A vétel tiszta volt, de ez a harmadik műhold utolsó képei közül való. A felbocsátást követő nyolcadik percben már nem válaszolt a jelzésekre. Ez a kép feltehetően akkor készült, amikor a lencsék már megsínylették a hőmérséklet emelkedését.

— A felvevőgép magassága az epicentrum felett nem volt hetven kilométernél több — csatlakozott újabb hang az eddigiekhez; amennyire Rohán meg tudta ítélni, az egyik legügyesebb bolygókutató, Malt szólalt meg. — De az igazat megvallva, én ötvenöt-hatvan kilométerre becsülném… Tessék csak figyelni…

Sziluettje eltakarta a képernyő egy részét. Áttetsző műanyagból kerek kivágásokkal készült sablont fektetett a képre, és sorban hozzámérte a kép másik felén látható tucatnyi kráterhez.

— Határozottan nagyobbak, mint az előbbi képeken. Egyébként — tette hozzá — ennek nincs különösebb jelentősége. Akárhogy is nézzük…