Az űrhajó vesztett sebességéből. A fellegek vörös gyapjába burkolózott bolygó eltakarta a csillagokat. Egyre lassabban húzódott félre az óceán naptól csillogó, gömbölyű tükre. A látómezőben feltűnt a kráterek pettyezte sötétszürke szárazföld. Fedélzeti állásaikban az emberek nem láttak semmit. Mélyen alattuk, a hajtómű titánzsigereiben fokozódott a tompított motorbőgés, s az óriási tömeg kezes állatként engedelmeskedett. Ha egy-egy felhő a kifúvócső sugarába került, a higanyrobbanástól ezüstös színűvé vált, majd széthullott és eltűnt. A motorok bőgése egy pillanatra felerősödött. A rőt korong szétlapult: így alakul át a bolygó sima szárazfölddé. Már látni lehetett a szélsodorta, sarlószerű homokbuckákat, a legközelebbi kráter körül küllőszerűen tekergő lávacsíkok felragyogtak, mikor visszaverték a rakéta fúvókáinak napnál is erősebb tüzét.
— Minden erőt a tengelyre! Elektrosztatikus hajtóműveket bekapcsolni!
A mutatók lustán kúsztak át a skála következő körcikkére. Simán ment az egész művelet. Az űrhajó, mint valami fejjel lefelé álló, tűzokádó vulkán, fél mérföld magasan lebegett a homokba merült sziklacsoportoktól ragyás lapály felett.
— Minden erőt a tengelyre! Csökkenteni az elektrosztatikus meghajtást!
Már látszott a hely, ahol a fúvókából függőlegesen kiáramló sugár ostromolta a terepet, vörös homokvihart kavarva. A hajófar körül ibolyaszínű villámok cikáztak, látszólag hangtalanul, mert dörgésüket a gázok erősebb üvöltése elnyomta. Az erőforrások különbsége kiegyenlítődött, a villámok eltűntek. Valamelyik válaszfal megreccsent, a parancsnok fejmozdulatával jelezte a mérnöknek: rezonancia. Ki kell küszöbölni. De senki sem válaszolt, az űrhajó bőgő hajtóművekkel, most már egyetlen rezzenés nélkül süllyedt tovább, mint egy láthatatlan kötelekre függesztett acélhegység.