— Fél erővel a tengelyre! Gyenge elektrosztatikus meghajtást!

Mintha igazi tenger hullámzana, a sivatagi homok füstölgő fodrai egyközéppontú gyűrűkbe rendeződtek. Az epicentrum, amelyet kis távolságból értek az összefonódó torkolattüzek, már nem füstölgött.

Eltűnt a homok, hólyagos, vöröslő tükörré alakult át, fortyogó, olvadt szilícium-oxid tóvá, majd vijjogó robbanások közepette elpárolgott. A bolygó csontjáig lemeztelenített ősi bazalttalaja lágyulni kezdett.

— Máglyákat üresjáratra! Hideg meghajtást!

Az atomtűz kék lángja kialudt. A fúvókák ferde brómhidrogén sugarakat fröcsköltek ki, és egyszerre kísérteties zöld fény öntötte el a sivatagot, a sziklás kráterfalakat és a felhőket felettük. Most már nem kellett attól tartani, hogy megolvad a bazalttalaj a Legyőzhetetlen széles fara alatt.

— Máglyákat nullára! Hideg meghajtást a leszálláshoz!

Minden szív erősebben vert, minden szem a műszerekre tapadt, a görcsösen összeszorított kezek izzadtak a fogantyúkon. Ezek az ünnepélyes szavak azt jelentették, hogy már nincs visszaút, hogy lábuk valódi talajon áll, még ha egy sivár glóbusz homokja is az, de lesz naplemente és napkelte, látóhatár és felhők és szél.

— Leszállás pontosan a nadíron!

Az űrhajót betöltötte a turbinák elnyújtott üvöltése, amint a hajtóanyagot lefelé sajtolták. Kúpszerűen szétterjedő, zöld tűzoszlop kötötte össze a Legyőzhetetlent a füstölgő sziklával. Körös-körül homokfellegek gomolyogtak, megvakították a középső fedélzetek periszkópját, csak a vezetőfülkében villantak fel és hunytak ki a radar képernyőjén a táj körvonalai, melyek a kiáramló sugarak mentén tájfunszerű kavargásba merültek.