— Érintkezéskor stop!

Az űrhajó fara alatt haragosan háborgott a tűz, amint milliméterről milliméterre zsugorodott össze a ránehezedő rakéta súlyos tömege alatt, a zöld pokol hosszú tűznyilakat lövöldözött az imbolygó homokfelhők közepébe. A far és az összeégett bazaltszikla között a távolság vékony, zöld lángvonallá keskenyedett.

— Nulla egész nulla! Minden motort leállítani!

Bang! Egyetlen félelmetes dobbanás, mintha óriási szív szakadt volna meg. A rakéta állt. A főmérnök nem vette le kezét a biztonsági hajtómű két fogantyújáról: hátha csődöt mond a szikla. Vártak. Jellegzetes ugráló mozgásukkal forogtak tovább a másodpercmutatók. A parancsnok rápillantott a függőleges irány mutatójára, amely meg sem rezzent a vörös nullán. Mindenki csöndben várt.

A meggyszínű, izzásig hevült fúvókák kezdtek összehúzódni, s közben jellegzetes, rekedtes nyögéshez hasonló hangot adtak. Lassan leülepedett a több száz méternyi körzetben felvert vörhenyes porfelhő. A Legyőzhetetlen tompa csúcsa, a légköri súrlódástól megperzselt és ezért az ősi szikla színéhez hasonló oldala, érdes, kettős páncélzata bontakozott ki belőle; a vörös por lent még mindig gomolygott és örvénylett, de maga az űrhajó már alaposan lehorgonyzott, szinte a bolygóhoz nőtt, és vele együtt forgott lusta, végtelennek tűnő mozgással az ibolyaszínű ég alatt, amelyen a legerősebb fényű csillagok világítottak, és csak a vörös nap közvetlen közelében hunytak ki.

— A szokásos eljárás?

Az asztrogátor felnézett a hajónaplóból, ahol az egyik lap közepén a leszállás egyezményes jele, órája állt, mellette pedig a bolygó neve: Regis-III.

— Nem, Rohán. A harmadik fokozattal kezdjük.

Rohán leplezni próbálta meglepetését.

— Értettem. Ámbár… — tette hozzá bizalmasan, mert Horpach már nemegyszer feljogosította erre — jó lenne, ha nem nekem kellene ezt az embereknek megmondanom.