Az asztrogátor kezét tisztjének vállára tette, és mintha semmit sem hallott volna, a képernyőhöz vezette Rohánt, mint valami ablakhoz. A leszállás közben kiáramló sugár félresöpörte a homokot, melynek helyén a szétszórt buckák koszorújában teknőszerű mélyedés tátongott. Az elektronimpulzusok háromszínű ernyőjén, mely hű képet adott a külvilágról, tizennyolc emelet magasságból látták a három mérföldnyire fekvő kráter sziklafüzérét. Nyugatról eltakarta a láthatár, kelet felől pedig áthatolhatatlan fekete árnyékok gyülekeztek a lábánál. A homokvonulatok gerincén tekergő széles lávafolyamok színe alvadt vérre emlékeztetett. Egyetlen erős fényű csillag lángolt az égen, illetve a képernyő felső szélén. A Legyőzhetetlen leszállásakor támadt világvége elmúlt, és a sivatagi szél, ez az erőszakos légáramlat, mely szünet nélkül száguld a bolygó egyenlítői övezetéből a sarkok felé, már nyaldosta a talajt az úrhajó körül, mintha a tűz ütötte sebet próbálná begyógyítani.

Az asztrogátor bekapcsolta a külső mikrofonhálózatot, s akkor egy pillanatra éles, elnyújtott üvöltés meg a páncélburkolaton csikorgó homok hangja töltötte be a vezetőfülke magas terét. Kikapcsolta a mikrofonokat, és újra csend lett.

— Eddig rendben is volnánk — mondta lassan. — De a Kondor nem tért vissza innen, Rohán.

A másik összeszorította száját. Nem vitatkozhatott a parancsnokkal.

Nem tegnap óta repült vele, de sohasem kerültek szorosabb barátságba.

Talán túl nagy volt a korkülönbség köztük. Vagy túl kicsik az együtt átélt veszélyek. Ez az ember, akinek haja majdnem olyan fehér volt, mint öltözéke, mindig higgadtan viselkedett. Csaknem száz ember várt mozdulatlanul a helyén a megfeszített munka után. Kimerítette őket a közelítés, a Legyőzhetetlen atomjaiban felhalmozott mozgási energia lefékezésére fordított háromszáz óra, a pályára térés és a leszállás. Már hónapok óta nem hallották, hogyan dúdol a szél, és megtanulták gyűlölni az űrt, ahogyan csak az tudja gyűlölni, aki ismeri. De a parancsnok bizonyára nem erre gondolt. Lassan átsétált a vezetőfülkén, rátámaszkodott a következő szintig felnyúló fotel támlájára, s ezt morogta: — Nem tudjuk, mi ez, Rohán. — Majd hirtelen élesebben: — Mire vár még?