Rohán a rendezőasztalokhoz sietett, bekapcsolta a belső berendezést, és hangjában még az elfojtott indulat remegésével dörögte: — Valamennyi szint, figyelem! A leszállást végrehajtottuk.

Harmadfokú földi eljárás. A nyolcadik szint készítse az energorobotokat!

Kilencedik szint: árnyékolóelemeket működésbe hozni! Védelmi szakértők a helyükre! A legénység többi része: a kijelölt munkahelyekre!

Vége.

Míg beszélt és figyelte, hogyan lüktet a zöld varázsszem hangja hullámzásának ütemére, úgy érezte, hogy látja az izzadt arcokat, amint a hangszórók körül megdermednek, és a váratlan meglepetéstől elönti őket a harag. Csak most érthették meg, épp most kezdenek szitkozódni…

— Harmadfokú földi eljárás folyamatban, asztrogátor úr — mondta, de elkerülte az öregember tekintetét. Horpach ránézett, és váratlanul, a szája sarkából elmosolyodott.

— Ez csak a kezdet, Rohán. Lehet, hogy estefelé még hosszú sétára megyünk, ki tudja…

A lapos faliszekrényből vékony, hosszú kötetet vett elő, kinyitotta, és a fogantyúktól zsúfolt fehér asztalra rakta, majd így szólt: — Olvasta?

— Igen. — Utolsó jeladásuk, amelyet a hetes hiperjelfogó rögzített, egy évvel ezelőtt ért el az első bójáig a támaszpont közelében.

— Betéve tudom a szövegét. “Leszállás a Regis-III-on befejezve.

Sivatagos Szubdelta-92 típusú bolygó. Kiszállunk, másodfokú eljárás Ewana kontinens egyenlítőövezetében.” — Igen. De nem ez volt az utolsó jelzésük.

— Tudom, asztrogátor. Negyven órával később a hiperközlő egész sorozat morzejelszerű impulzust rögzített, de nem volt semmi értelmük, aztán pedig néhányszor különös, ismétlődő hangokat. Haertel szerint “farkuknál rángatott macskák nyávognak így”.