— Igen… — mondta az asztrogátor, de látszott, hogy nem figyel oda.

Újból a képernyő előtt állt. A látómező legszélén, szorosan a rakéta mellett felbukkantak a csúszda csápszerűen kilökődő ízei, s mint valami díszszemlén, pontos egymásutánban gördültek le rajta a tűzálló szilikon páncéllal borított energorobotok, ezek a harminctonnás gépek. Csúszás közben tetejük lassan felnyílt, egyidejűleg fel is emelkedtek, ennek következtében átmérőjük megnőtt. Miután elhagyták a csúszdát, mélyen a homokba merültek, de biztosan haladtak, félresöpörték maguk előtt a buckákat, melyeket a szél hordott a Legyőzhetetlen köré. Hol jobbra, hol balra kanyarodtak, úgyhogy tíz perc múlva fém teknősbékák lánca fogta körül az egész űrhajót. Megálltak, s lassan beásták magukat a homokba, míg egészen el nem tűntek, csak a dűnék vörös lejtőin szabályosan elszórt fényes pontok jelezték a helyeket, ahol a Dirac-emitterek kis kupolái meredeztek. A vezetőfülke habgumival borított acélpadlója megremegett az emberek talpa alatt. Alig érezhető, de mégis letagadhatatlan borzongás járta át testüket, rövid ideig tartott, mint a villámcsapás, s már el is múlt, csak egy pillanatig bizsergette az izmokat, és homályosította el a szemeket. A jelenség még fél másodpercig sem tartott. A visszatért csendet csak az alsó szintekben dolgozó motorok idehallatszó, távoli dohogása törte meg. A sivatag, a feketésvörös sziklacsoportok, a lustán hentergő homokhullámok élesen kirajzolódtak a képernyőkön, minden visszatért a régi kerékvágásba, de a Legyőzhetetlen felett már az erőtér láthatatlan kupolája lebegett, mely elzárta az űrhajóhoz vezető utat. A csúszdán lefelé cammogó, kelepelő antennájú fémrákok jelentek meg, ezek is váltakozva jobbra-balra indultak el. Az erőtéremittereknél jóval nagyobb inforobotoknak összelapított törzsük és hajlított, oldalra kinyúló fémmankóik voltak.