Teltek-múltak a napok, az évek, egyhangú lustasággal. A Sírok szent helyének lányai leckékkel és gyakorlatokkal töltötték idejüket. Játszani sohasem játszottak. Nem volt idejük mindenféle játékokra. Tanulták a szent énekeket és szent táncokat, magolták a Kargád-föld történetét és mindazon istenek misztériumait, akiknek szentelték őket: az Avabátot uraló Istenkirályét vagy éppen Atwáh és Wuluáh iker Istenfivérekét. Közülük egyedül Arha tanulmányozta a Névtelenek szertartásait, amelyeket egyetlen személy, Thar, az Istenfivérek főpapnője magyarázott el neki. Mindez egy órára vagy valamivel többre eltávolította őket a többiektől, ám napjának jó részét hozzájuk hasonlóan egyszerű munkával töltötte. Azt sajátították el, hogyan kell megfonni és megszőni nyájaik gyapját, hogyan kell elvetni, betakarítani és elkészíteni a mindennapi táplálékul szolgáló növényeket: a lencsét, a durva kásának megfőzendő vagy kelesztetlen kenyér lisztjének megőrlendő hajdinát, hagymát, káposztát, vagy éppen hogyan kell kecskesajtot készíteni, almát feldolgozni vagy mézet nyerni. A legjobb, ami történhetett velük, az volt, ha elengedték őket halászni a szent helytől északkeletre, mintegy mérföldnyire hömpölygő zavaroszöld sivatagi folyóra. Csak egy almát vagy egy keletlen hajdinalepényt vihettek magukkal ebédre, de egész nap ott ülhettek az aszaló napfényben a nádas berkeiben, és nézhették, hogyan folyik lassan a zöld víz, és a felhők árnyéka hogyan játszadozik a hegyek oldalán. Ám ha valaki lelkesen fölsikított, amikor megfeszült a zsinór, és nagy csattanással kipenderített a folyópartra egy lapos halat, hogy az belefulladjon a levegőbe, akkor Mebbét rájuk sziszegett, akár egy vipera: „Csönd legyen, ti nyivákoló ostobák!” Mebbét az Istenkirály templomában szolgált, sötét bőrű, fiatal nő volt, de kemény és éles, mint az obszidián.