Szenvedélye volt a halászat. A megfelelő oldalán kellett elhelyezkedni, teljesen némán, különben máskor nem vitt magával halászni. Akkor pedig az ember sohasem juthatott le a folyóra, hacsak nem nyáron, amikor a kutak elapadtak, és vizet kellett hordani. Kimerítő foglalkozás volt ez: lebotorkálni a félmérföldnyi tüzes ragyogáson át a folyóhoz, ott megmeríteni a két vödröt, fölakasztani a vízhordó rúdra és megindulni visszafelé a szent hely irányába, amilyen gyorsan csak lehet. Az első száz lépés könnyű volt, azután a vödrök egyre nehezebbé váltak, a vízhordó rúd tüzes vaspálcaként égette az ember vállát, a fény vibrált a fehéren vakító úton, minden lépés nehezebbé és lassúbbá vált. Végül ott volt a nagy ház belső udvarának hűvöse a zöldségeskert mögött, ahol nagy loccsanással a hatalmas ciszternába üríthetted kannáid tartalmát. Utána viszont meg kellett fordulni és visszamenni ismét és megint.

A Hely határain belül — ez az egyetlen neve volt, és csak erre volt szüksége, mivel a Kargád birodalom négy tartományán belül ez volt a legrégebbi és legszentebb terület — sok épület volt, és vagy kétszáz ember élt. Ott volt három templom, a nagy ház és a kis ház, a herélt őrök szállása, majd közvetlenül a falakon kívül az őrség barakkjai, a nagyszámú rabszolga kunyhója, a magtárak, birkahodályok, kecskeólak és különféle gazdasági épületek. Egész kis városkának tűnhetett távolról nézve fölülről, a nyugati kopár hegyek felől, ahol semmi sem nőtt némi zsályán, szánalmas csomókban küszködő vasfűn, apróbb gizgazon és sivatagi kóron kívül. Ám még ha a keleti síkság felől pillantott is föl valaki, láthatta az Istenfivérek templomának csillogó kupoláját, amely úgy vibrált és ragyogott a hegyek lábánál, mint egy csillámlemez a sziklafal oldalában.

Ez a templom tulajdonképpen egy fehérre vakolt, ablaktalan kőkocka volt, előtte alacsony tornáccal és szűk ajtóval.