— Úrnőm.

— Mi van, Kosszil?

— Engedélyt kaptam rá, hogy a mai napig intézzem a Névtelenek birodalmának bizonyos ügyeit. Ha úgy kívánod, elérkezett át idő, hogy megtanuld, megismerd és átvedd ezekét az ügyeket, amelyekről eddig nem volt tudomásod.

A lány ablaktalan szobájában üldögélt, látszólag meditálva, de gyakorlatilag nem csinált semmit, és lényegében nem is gondolt semmire. Kellett hozzá bizonyos idő, hogy megváltoztassa jellegtelenül gőgös arckifejezését. Lassan megváltozott hát, bár igyekezett palástolni érzelmeit. Bizonyos ravaszság is vibrált a hangjában, amikor megszólalt:

— A labirintusba?…

— A labirintusba nem lépünk be még, de keresztül kell mennünk a mélysírkamrán.

Kosszil hangjában félelem árnyalata rezdült, vagy csak színlelte az ijedelmet, hogy ezzel Arhát félemlítse meg. A lány sietség nélkül fölemelkedett, és közömbösen mondta:

— Nagyon jó. — Szívét azonban ujjongás töltötte el, amint az Istenkirály papnőjének súlyos alakja nyomában haladt. „Végre! Végre! Megpillanthatom végre a saját birodalmamat!”

Tizenöt éves volt ekkor. Már több mint egy éve, hogy felnőtt nővé érett. Attól a pillanattól nyerte el Atuan sírjai egyetlen papnőjének minden jogát. A Kargád-föld valamennyi főpapnője fölé emelkedett ezzel, ő volt az, akinek még az Istenkirály sem parancsolt. Most már mindenki térdet hajtott előtte, még a sovány Thar és Kosszil is. Bárki szólt hozzá, csak mélységes tisztelettel tehette. De semmi sem változott meg. Semmi sem történt. Miután felszentelésének szertartásai lezajlottak, minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban. Ott volt a gyapjú, amelyet meg kellett fonni, a fekete szövet, amelyet meg kellett szőni, gabonát kellett őrölni, és el kellett végezni a különféle szertartásokat. A kilenc éneket minden este elénekelték, évente kétszer áldották meg az ajtókat és táplálták kecskevérrel a sírköveket. A hold fogytán az üres trón előtt táncoltak, így múlt el az egész év, ahogyan az előző év is elmúlt, s talán élete minden esztendejének így kell eltelnie?