Az unalom néha szinte rémületté fokozódott benne, úgy érezte, hogy a torkát szorongatja. A napokban rájött, hogy beszélnie kell róla: ha nem mondhatja el senkinek, biztosan beleőrül. Kezesnek öntötte ki a szívét. Büszkesége visszatartotta attól, hogy a többi lány előtt föltárulkozzon, az idősebb nőknek óvatosságból nem vallotta be érzéseit, de Kezes senki sem volt, csak egy hűséges vén ürü. Az nem számított semmit, amit neki elmond. Ám legnagyobb meglepetésére még válasza is volt a számára.

— Réges-régen — mondta —, tudod, kicsikém, még azelőtt, hogy a négy országrész egyetlen birodalommá egyesült volna, akkor, amikor még nem volt mindnyájunk ura az Istenkirály, egész sereg kisebb király, fejedelem és főnök uralkodott. Szakadatlanul marakodtak egymással. És ide kellett eljönniük, hogy eldöntsék a vitáikat, így volt, bizony, eljöttek innen tőlünk, Atuanról, Karego-Átról, Atniniről, sőt még Hur-át-Hurból is mind a főnökök és fejedelmek szolgáikkal és seregeikkel. És téged kellett megkérdezniük, mit tegyenek. Neked pedig oda kellett állnod az üres trónus elé és közvetítened nekik a Névtelenek tanácsát. Hát szóval így volt régen. Azután, az idő múltával a papkirályok uralma alá került egész Karego-Át, majd később Atuan is. Most pedig, már négy vagy tán öt emberöltő óta az Istenkirályok uralják mind a négy földet. Egyetlen birodalmat kovácsoltak belőlük, így változtak meg a dolgok. Az Istenkirály leválthatja a törvényt megsértő főnököket, és a közöttük dúló viszálykodásban is ő dönt. És mivel maga is isten, amint tudod, nem kell túl gyakran tanácsért folyamodnia a Névtelenekhez.

Arhának végig kellett gondolnia a hallottakat. Az idő nem sokat számított, legalábbis itt a sivatag világában, az örökkévaló kövek árnyékában, ahol az élet ugyanúgy zajlott, változatlanul a világ kezdete óta. Nem szokott hozzá, hogy a dolgok változásán gondolkodjék, azon töprengjen, hogyan múlnak el a régiek és keletkeznek helyettük újak. Nem is volt ínyére, hogy a valóságot ilyen szemmel nézze.