— Az Istenkirályok hatalma sokkal csekélyebb azokénál, akiket én szolgálok — mondta elfintorodva.

— Persze, így igaz… De az ember csak nem mond ilyeneket az istenek szemébe, kicsi lépes mezecském. De még a papnőikébe sem igen.

Belenézve a súlyos alak apró, barna, pislogó szemébe, eszébe jutott Kosszil, az Istenkirály főpapnője, akitől rettegett az első pillanattól, hogy a szent helyre érkezett. És megértette a hallottak lényegét.

— De az Istenkirály és népe elhanyagolja a sírok kultuszát. Egyikük sem jön el soha.

— Küld viszont áldozatul foglyokat. Ezt nem mulasztja el. Sem a Névteleneknek járó ajándékokat.

— Azok az ajándékok! Az ő templomát évente frissen kifestik, félmázsányi arany hever az oltárán, lámpáiban meg rózsaolaj ég! De nézd csak meg a tróntermet… lyukas a teteje, a kupolái roskadoznak, a falaiban patkányok tanyáznak, gerendáin baglyok és denevérek díszelegnek. De még így is túléli az Istenkirályt és minden templomát és minden utána következő királyt is. Itt volt már előttük, és akkor is itt lesz, amikor mindnyájan elenyésztek. Ő maga a dolgok közepe!

— Igen, ő a dolgok közepe.

— Vannak ám ott kincsek is. Thar néha mesél róluk nekem. Tízszer is megtöltenék az Istenkirály templomát. Van ott arany és ősidőkben, száz nemzedékkel ezelőtt, vagy ki tudja, mikor ajándékozott trófeák. Mind ott rejtőzködik a föld alatti vermekben és üregekben. De oda még nem akarnak elkísérni. Csak várakoztatnak, egyre váratnak. Azt azért már tudom, hogy néz ki odalent. Járatok és üregek vannak a terem alatt, az egész szent hely alatt, még itt alattunk is, ahol állunk. Hatalmas alagútrendszer van ott, a labirintus. Olyasmi, mint egy nagy, sötét város a hegy gyomrában. Tele arannyal, régi hősök kardjaival, ősi koronákkal, csontokkal, csönddel és idővel.