— Sssz, ott vagy, Tenar?

A gyermek nem válaszolt.

Ekkor egy fej bukkant elő az ajtónyílásban, egy furcsa fej: teljesen kopasz, akár egy meghámozott krumpli, és ugyanolyan sárgás színű. Még a szeme is afféle krumpliszem: apró és barna. Orra eltörpült arcának vaskos, hájas leffentyűi között, szája keskeny, hasított rés. A gyermek meredten bámulta ezt az arcot. Pupillája sötéten tágra nyílt, szempillája sem rezdült.

— Sssz, Tenar, kicsi lépes mezecském, itt vagy hát! — A hang sejtelmes volt, magas, mint egy nőé, de mégsem női hang. — Nem szabadna itt lennem, kint van a helyem az ajtó előtt, a tornácon. Oda megyek vissza most. De látnom kellett, hogy van Tenar, az én kicsim ez után a hosszú-hosszú nap után, hogy van az én szegény kis lépes mezecském?

Odalépett hozzá, zajtalanul, de nehézkesen, és kinyújtotta a kezét, mintha a haját akarná hátrasimítani.

— Nem vagyok többé Tenar — szólt a gyermek a szeme közé bámulva. Az alak keze megállt, nem érintette meg.

— Persze hogy nem — suttogta egy pillanat múlva. — Tudom. Tudom. Most már a kis elemésztett vagy. De én…

A kislány semmit sem szólt.

— Nehéz napja volt ez az én kicsikémnek — szuszogta a súlyos alak. A lángocska halványan sercegett nagy, sárga mancsában.

— Nem szabadna belépned ebbe a házba, Kezes.

— Nem, nem. Tudom. Nem szabadna ide belépnem. Jól van hát, jó éjszakát, kicsikém… jó éjszakát.

A gyermek most sem szólt. Kezes lassan megfordult és elkullogott. A fényecske elhalt a kamra magas falán. A kislány, akinek mától nem volt más neve, csak az, hogy Arha, az elemésztett, csöndesen feküdt a hátán, és egyre bámult a sötétbe.

MÁSODIK FEJEZET

A szent hely falai

Ahogy növekedett, anyja képe teljesen elhalt az emlékezetében, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna.