De ha elég hosszan kérdezgettük őket, végül mindig kiderült az igazság. Viszont így nagyon lassan haladt a dolog. Végül rábukkantunk egy lánycsecsemőre egy gyümölcsöskertekkel pompázó völgy parányi, tíz házból álló falujában, Entattól észak felé. Nyolc hónapos volt már, ennyi ideje tartott a keresés. De kiderült, hogy valóban a Sírok papnője halálának napján született, méghozzá ugyanabban az órában. Csodaszép kisbaba volt. Békésen üldögélt anyja ölében, és ragyogó szemmel csodálkozott ránk, amint ott nyüzsögtünk a kunyhó egyetlen helyiségében, akár a barlangban a denevérek. Apja szegény ember volt. Gondozta a gazdag földesúr gyümölcsösét, és nem volt semmije őt gyermekén és egyetlen kecskéjén kívül. Még a viskó sem az övé volt. Szóval ott tolongtunk valamennyien, és az ember már sejtette a papnők felcsillanó szeméből és titokzatos sugdolózásából, hogy végre megtaláltuk az újjászületettet. Anyja is megmondhatta volna, hogy így van. De csak ölelte a gyermeket, és nem szólt egy árva szót sem. Elmentünk hát, és másnap visszatértünk hozzá. De lám csak! A csillagszemű kisded egy rongycsomón rúgkapált sírva és sivalkodva, egész testét pedig vöröslő lázrózsák és rút foltok éktelenítették. Anyja meg még nála is szívettépőbben kiáltozott: „Ó, óóó! Az én picinyemet szemmel verés érte!”

Így mondta, így nevezte a himlőt. Mellesleg az én falumban is szemmel verésnek tulajdonították. Hanem Kosszil, aki most az Istenkirály főpapnője, odalépett a kisded vackához, és fölnyalábolta őt. A többiek, velem együtt mind hátrahőköltek. Én ugyan nem sokra tartom a saját életemet, de ugyan ki lépne be egy himlő sújtotta házba? Hanem ő bizony nem mutatott semmi félelmet. Fölkapta a kisbabát, és kijelentette: „Ez ugyan nem beteg!” Ezzel megköpködte az ujját, megdörzsölte vele a piros foltokat, azok meg szépen lejöttek a gyermek bőréről. Valami bogyó levével festették rá őket! Szegény ostoba asszony azt hitte, hogy túljárhat az eszünkön és megtarthatja magzatát.