Ismét eltelt egy óra. Nem tűnt fel egyetlen fénysugár sem. A fárasztó várakozás már elviselhetetlennek tűnt. Noor bekapcsolta a figyelmeztető szirénákat. Ijesztő üvöltésük végigszáguldott a fekete mélység fölött, s a Földről jött emberek azt remélték, hogy a Zirda titokzatosan hallgató lakói meghallják a sziréna hangját, amely egyesült a légköri dübörgéssel.

A baljós sötétséget fénysáv hasította át. A Tantra átjutott a bolygó megvilágított oldalára. A gyorsan felnagyított fényképfelvételek azt mutatták, hogy sűrű tarka virágszőnyeg ez, amely a földi mák feketés, bársonyos színéhez hasonlít. A mákmezők több ezer kilométer távolságra nyúltak el, s elleptek mindent: erdőt, bokros területet, nádast, füves mezőt. Mint óriási csontvázak bordái, tűntek fel a virágszőnyegen a városok utcái, s az épületek acélszerkezetei. Sehol egyetlen élőlény, sehol egyetlen fács-ka, csupán a mindent elborító mák!

A Tantra egy bombamegfigyelőállomást dobott le, aztán újra behatolt az éjszakába. Hat óra múlva az önműködő állomás már jelentette a levegő összetételét, hőmérsékletét, a nyomást és a talaj felszínén megállapított egyéb adatokat. Minden normális volt ezen a bolygón, kivéve a fokozott radioaktivitást.

— Szörnyű tragédia! — mormogta maga elé Eon Thal, az expedíció biológusa, és felírta az állomás legutolsó adatait. — Önmagukat ölték meg, s elpusztították az egész bolygót is!

— Valóban? — kérdezte Nisa, s igyekezett elrejteni feltörő könnyeit. — Milyen borzalmas! Hiszen az ionizáció egyáltalán nem olyan erős.

— Már jó néhány év telt el — válaszolta komolyan a biológus.