— Ilyen volt például az „ibolyaszínű nap bolygójának” esete is — hallották maguk mögött Erg Noor hangját.
— Az volt tragikus, hogy a bolygó különös napja igen erős energiát adott a Zirda lakóinak — jegyezte meg a komor Poor Hiss —, olyan fényerő mellett, amely hetvennyolcszorosa a mi napjaink fényerejének, és az A nulla színképosztályhoz tartozik…
— Hol van ez a bolygó? — érdeklődött Eon Thai biológus. — Csak nem az, amelyet a Tanács be akar népesíteni?
— De igen, az. Ennek emlékére nevezték el a most elpusztult Algrábot.
— Az Algráb csillag, vagy másként a Holló deltája! — kiáltott fel a biológus. — De hiszen attól még nagyon messze vagyunk!
— Negyvenhat parszek távolságra. De mind hosszabb távolságra repülő csillaghajókat építünk…
A biológus biccentett, s valami olyasfélét mormogott, hogy nem kellett volna a csillaghajót egy elpusztult bolygóról elnevezni.
— De hiszen a csillag nem pusztult el, s a bolygó is megvan. Nem telik el egy évszázad sem, s termővé tesszük, benépesítjük majd — mondotta Erg Noor, s hangjában mély meggyőződés csengett.
Erg Noor nehéz műveletre szánta el magát. Meg akarta változtatni a csillaghajó röppályájának útját, szélességiről hosszúságira, a Zirda forgástengelyének irányában. Hogyan hagyhatná itt a bolygót, amíg meg nem állapította, hogy mindenki elpusztult-e rajta? Hátha az életben maradottak csak azért nem kérhetik a csillaghajó segítségét, mert elpusztult az erőművük, és rosszak a készülékeik?